Úgy tűnt, hogy az egészségügy nagy ívű átalakításából már csak a társadalombiztosítás felszámolása és magánbiztosítók profitjának megnyugtató rendezése van hátra. De a betegellátás eddigi leépítése még mindig nem elégíti ki a reformereket: az i-re a pontot az Országos Reuma- és Fizioterápiás Intézet (ORFI), az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) és a Sportkórház tervezett összevonásával kívánják feltenni.
A gondolat nem új, hiszen 1996-ban Kökény Mihályban már felmerült az ötlet. A három országos intézet összegyúrásának annak idején egyetlen alapos indoka volt: értékesíteni akarták a felszabaduló kórházi ingatlanokat. A széles körű felháborodás miatt azonban a tervet mégsem valósították meg.
Az egészségügy „reformnak” nevezett szétverése mindeddig nem ütközött akadályba: az egészségügyi társadalom lehajtott fejjel és ölbe tett kézzel nézi a darabokra hulló betegellátó rendszer roncsait. A kozmikus tehetetlenség megnövelte a koncra éhes siserehad étvágyát: tudják, merik és teszik. Nem csoda, hogy Molnár Lajos is – volt fegyverkereskedő és exminiszter – az eddigi, csip-csup üzletek után valami komolyabbra vágyik. Az ellátórendszer szétbombázásában Molnárt a szakmai szempontok eddig sem zavarták, és aki nem tudja megkülönböztetni a beteg jobb és bal fülét, feltehetően nem tudja azt sem, mi a különbség a reumatológia, a rehabilitáció és a sportorvoslás között. Ez nem is fontos: elég az, hogy a létrejövő mamutvállalat igazgatójának a kezébe hatalmas ingatlanvagyon jutna.
Ez a döntés egy csapásra három intézetet, három szakmát tesz tönkre – egyszerre mér csapást a magyar orvosi rehabilitációra, a magyar reumatológiára és sportorvoslásra.
Kérdés, elegendő indok-e a három intézet összevonására, hogy az OORI ősparkjánál és a Sportkórház budai, központi elhelyezkedésű épületcsoportjánál alig van a fővárosban eladásra alkalmasabb egészségügyi ingatlan.
A budapesti Semmelweis (Orvostudományi) Egyetem, a volt Orvostovábbképző Intézet (Szabolcs utcai kórház), a Sportkórház és az Állatorvosi Főiskola botrányos összevonása, majd szétválása hatalmas összegekbe került, és semmi értelme nem volt. Bizonyosak lehetünk benne: ez az összevonás is sokba fog kerülni, de az egészségügyi tárcának semmi sem drága – ha ingatlanbizniszről van szó. További közpénzek árán pedig meg fognak születni a felső tízezer ellátását szolgáló luxusszanatóriumok – és az ezeket birtokló egészségügyi oligarchia. Más ágazatokhoz hasonlóan az idegen tőkére ezen a területen is bátran számíthatunk – a betelepülőknek szükségük van egészségügyi ellátásra is.
Ha egy sportoló eltöri a bokáját, ha egy gerincvelői daganattal operált beteg deréktól lefelé megbénul, és ha egy betegnek csípőizületi gyulladása van – a három betegnél az a közös, hogy nem tudnak lábra állni. De micsoda különbség! Ha a legfelső egészségügyi vezetés tiszteletben tartaná a szakmát, senkinek sem juthatott volna eszébe ennek a három intézménynek az összevonása.
A Magyar Királyi Tüdőgyógyintézetet az 1920-as években hozták létre, amelyben később a Fodor József Tüdőszanatórium működött. A tuberkulózis szerencsés visszaszorulása és a rehabilitáció növekvő igénye indokolta a döntést, melynek következtében 1975-ben az intézet profilváltására sor került. Az OORI – a volt Magyar Királyi Tüdőgyógyintézet, majd a Fodor József Tüdőszanatórium területén – Budakeszi és a főváros határán, egy vadaspark szomszédságában, a budai hegyek egyik legszebb pontján, 16 hektáros, festői ősparkban helyezkedik el. Az ingatlan területén tizenegy pavilonban és további 35-40 kiszolgáló- és melléképületben látják el a rehabilitációt igénylő legsúlyosabb betegeket. Az intézetben a legsúlyosabb mozgássérültek orvosi rehabilitációját végzik a maximálisan elérhető gyógyítás, az önellátás lehetséges helyreállítása céljából. Az OORI az akut betegellátás után az orvosi rehabilitáció következő fázisát biztosítja: itt kezelik azokat a betegeket, akik súlyos koponya- és agysérülés, agyvérzés vagy gerincvelő-megbetegedés (sérülés, tumor, műtét) miatt mozgásképtelenek vagy súlyosan mozgássérültek; akik betegségük vagy balesetük miatt mankóval, járókával, művégtaggal itt tanulnak meg járni; tolókocsiba kényszerülnek, vagy akár örökké gondozásra szorulnak. A gyógykezelés a betegek maximálisan elérhető önellátásának a helyreállítását szolgálja, és megteremti a családba vagy akár rehabilitációs munkahelyre történő beilleszkedésük lehetőségeit. A magyar rehabilitáció eddig is messze elmaradt a világszínvonaltól: különösen a foglalkozási rehabilitáció intézményes megoldása hiányzik. De hiányoznak az ehhez szükséges jogi és társadalombiztosítási feltételek is. A rehabilitáció önállóságának a megszűnése nem fog kedvezni a rehabilitáció fejlődésének. A rehabilitáció humánus szemlélete és a szolidaritás elve helyett – mely szerint a megváltozott munkaképességű ember számára lehetővé kell tenni, hogy a társadalom és önmaga számára hasznos tevékenységet folytasson – a tervezett átszervezéssel a tárca a legkegyetlenebb szelekciót fogja végrehajtani.
Az ORFI az önellátás biztosításával szemben elsősorban a gyulladásos és degeneratív mozgásszervi betegek gyógykezelésére szerveződött, és feltételrendszere a krónikus mozgásszervi betegségek gyógykezelését, a betegek munkaképességének a helyreállítását szolgálja. Az intézet feladatköre a tradíciók, a meglévő tárgyi feltételek és a sajátos hazai körülmények miatt a reumatológia szűkebb szakmai területét jóval meghaladva, a „mozgásszervi betegségek belgyógyászatává” bővült. A magyar reumatológiai betegellátás a gyakorlatban a mozgásszervi betegek konzervatív kezelését jelenti, és a szorosan vett gyulladásos reumatológiai megbetegedéseken kívül magában foglalja a konzervatív ortopédia kórképeit, a csontbetegségeket, bizonyos idegrendszeri, illetve neuromuszkuláris betegségeket, a kevésbé súlyos mozgásszervi rehabilitáció eseteit, valamint a belgyógyászati kórképekhez társuló mozgásszervi betegségek gyógykezelését is. Az ORFI magas színvonalú általános osztályai, infrastruktúrája, diagnosztikus és terápiás háttere (tornatermek, balneo- és hidroterápiás medencék, súlyfürdő, iszappakolás, elektroterápia) az intézet kettéválásáig világszínvonalon biztosította a mozgásszervi betegek komplex kezelését.
Az intézet szétválásakor két torzó született, amely sokat ártott a mozgásszervi betegellátásnak. Az ORFI-t megfosztotta a nélkülözhetetlen diagnosztikus és terápiás feltételrendszertől, a Budai Irgalmasrendi Kórház működésében pedig a rosszul fizető reumatológiai betegellátás fokozatosan háttérbe szorult. Bár az igények növekednek, a kapacitást fokozatosan csökkentették.
A civilizációs ártalmak következtében világjelenség a mozgásszervi megbetegedések szaporodása. Hazánkban a rokkantság oka tíz százalékban mozgásszervi betegség, de az ideiglenes keresőképtelenséget okozó betegségek között a mozgásszervi betegségek az esetszám tekintetében az előkelő második helyen állnak, megelőzve a keringési rendszer megbetegedéseinek a gyakoriságát is. Az időtartam tekintetében pedig messze meghaladják akár a légzőszervi, akár a szív- és érbetegségek táppénzes napokban kifejezett időtartamát. A mozgásszervi betegségek népbetegségnek számítanak.
A hazai mozgásszervi betegek kezeléséhez szükséges kórháziágy-szükségletet nem lehet a külföldi gyakorlatnak megfelelően, szorosan a gyulladásos reumás betegségek kezelését szolgáló ágyak számával összehasonlítani. Ha valódi összehasonlítást akarunk végezni, akkor a külföldi reumatológiai ágylétszámhoz hozzá kellene számítani a konzervatív ortopédia, a poszttraumás utókezelés, a mozgásszervi rehabilitáció, sőt bizonyos szanatóriumok ágylétszámát is. Ezekről a tényekről feledkeznek meg azok a „szakemberek”, akik szerint „sok a reumás ágy”, és akik folyamatosan zsugorítják a mozgásszervi betegellátás kapacitását.
A Sportkórház a sportolók és az élsportolók egészségügyi ellátását biztosítja, feladata a traumatológia, illetve az ortopédia speciális területét jelentő sportsérülések műtéti és konzervatív kezelése, a sportolók betegellátása. Az intézmény sajátos szakmai profiljához tartozik a betegellátáson kívül a sportolók komplex terhelésének élettani vizsgálata, a sportegészségügyi kutatás, a doppingvizsgálatok, a sportorvosképzés és a sportegészségügy szervezése is. A magyar rehabilitáció, reumatológia és sportorvoslás első számú, klinikai feladatokat ellátó országos intézeteiről van tehát szó, melyeknek a legmagasabb szintű betegellátáson kívül az orvosképzés és orvos-továbbképzés, a diszciplína területén az országos szakmai irányítás, valamint a szakterületükhöz kapcsolódó tudományos kutatómunka irányítása és szervezése a feladata. Ezt a komplex tevékenységet veszélyezteti a három intézet öszszevonása.
De ezeknek a terveknek nemcsak a szakmai oldala kérdőjelezhető meg, hanem a vélt gazdaságossága is. Végeztek-e mindenre kiterjedő számításokat, hogy milyen költséggel járna az átszervezéssel járó esztelen pazarlás? Meghatározták-e, mennyibe kerülne a sok ezer beteg kezelésének az elmaradása, munkából való kiesése, állapotának a romlása és rokkanttá válása?
A három intézet összeolvasztása nem szolgál más célt, mint a nagy értékű ingatlanok értékesítését. Az épületek magánkézben feltehetően továbbra is kórházként működnének, csak éppen nem háromszáz forint lenne a napidíj.
Az utóbbi évtized alatt a mozgásszervi betegellátás feltételeit és a betegeket több oldalról érte támadás: a színvonalromlást a reumatológiai ágyak nagyarányú csökkentése, a szanatóriumi ágyak megszüntetése, a nappali kórházi és a szanatóriumi kezelés fizetéskötelessé tétele, a gyógykezelési idő zsugorítása, a fürdőjegyek megvonása, az útiköltség-térítés beszűkítése is felgyorsította. A reumás betegeknek ma már nem harminc, hanem ötven-száz kilométert kell utazniuk, hogy szakorvoshoz jussanak.
Mit jelent a betegek számára a mozgásszervi betegellátás, a rehabilitáció és a sportegészségügy ellen tervezett merénylet? Épületek átalakítását, újabb ágyszámcsökkentést, létszámleépítést, az igazgatás, az adminisztráció átszervezését és megnövelését – tehát pénzkidobást és a betegellátás szűkítését. Az összevonás levét a mozgásszervi betegek százezrei fogják meginni.
A rehabilitációra szoruló betegeket – legyen az amputált, agysérült vagy nyaki gerinctörött – el fogják helyezni, mert az állapotuk megköveteli. Azok a betegek azonban, akiknek „csupán” fájdalmuk van, sántítanak, vagy nem mozog valamelyik ízületük, de végül is nem járóképtelenek – tehát a krónikus mozgásszervi betegek –, az eddiginél is nagyobb arányban fognak kiszorulni a betegellátásból. Ezek közül is elsősorban a leginkább rászoruló krónikus betegek, a legszegényebbek nem tudják megfizetni az emelkedő kórházi költségeket. A kapacitás további csökkentés következménye több szenvedés, a munkaképesség rohamos csökkenése és a rokkantság arányának a növekedése lesz, amint már évek óta tapasztaljuk.
A szerző az orvostudomány kandidátusa
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
