A csóváját vesztett üstökös

1.
Ha valakire azt mondják, hogy ő a politika üstököse, és közben nem az, ne csodálkozzunk, ha elkeseredésében bármit megtesz a hatalomért.
Mert milyen érzés lehet kváziüstökösnek lenni, aztán csak telik az idő, fénycsóva meg sehol? Nincsen ennél kínosabb helyzet. Az ember fogja, csak fogja az üstökét, miként is lehetne ő mégis politikai üstökös? Legalább egy kicsit.
Gyurcsány Ferenc, lejjebb ereszkedve a népszerűség grafikonjának lankáin, úgy döntött, hogy Orbán Viktor májusban megjelentetett könyvének sarokigazságait szó szerint átveszi, és sajátjaként népszerűsíti. Két ilyen sarokkövet ásott ki most hamarjában: az egyik az „erős Magyarország” követelménye, ha úgy tetszik, ideája, a másik: a piaci dogmának, a piac mindenhatóságának kétségbevonása. Kormányzati kommunikációjának vadonatúj piackritikus elemeit markánsan más véleményen lévő koalíciós partnerével valószínűleg nem egyeztette. Miután hűséges baloldali értelmiségijei pedánsan földbe taposták Orbán könyvét, ő ezt az opust a sárból most szépen fölemelte, letisztogatta, és nekiállt kimazsolázni. A copyrightra mintegy véletlenül ráejtette a reggeli pirítóst (a vajas felével lefelé), ezzel megoldotta a szerzői jogi problémákat. Kijegyzetelte politikai riválisának főbb állításait. Legjobban az „erős Magyarország” tetszett neki, ki is próbálta a napokban egy-két beszédben, nyilatkozatban. Jól hangzott. Titkárnőjének kiszólt, üzeni a kommunikációs csoportnak, hogy tegyék be az „erős Magyarország” szókapcsolatot az MSZP kampányjelszavai közé, hátha a Fidesz nem veszi észre. A média meg nem probléma. Tudják ők: ha Orbán mond „erős Magyarországot”, az fasisztoid, ha viszont ő, Gyurcsány, az a megtestesült progresszivitás, új rend, Brüsszel élt, Brüsszel él, Brüsszel élni fog. Tessék, ki mondta, hogy ez a jelszó csak Leninnel működik?
A „erős Magyarország” mellett a fideszes pártelnök könyvének másik vezérmotívuma a piaci dogmáról szólt. Gyurcsánynak ez is nagyon tetszett. Csak a dogma szóval volt baja. Az olyan csúnya szó. Talán a kutya miatt. Úgy döntött, ezt a kifejezést átformálja. Riválisának a piaci dogmáról szóló állításait „a piac kordában tartásaként” adta elő. Hogy eddig mást mondtak? Hogy koalíciós partnerének szóvivői az egész magyar egészségügyet naponta rábízták a piac vastörvényeire? Mit számít ez. Az embernek, ha egyszer rámondták, hogy politikai üstökös, már csak van annyi joga, hogy ma ezt mondja, holnap meg egészen mást. A változatosság gyönyörködtet.
De a legjobb ötlet csak később jött. Az volt a veleje, hogy jó nekünk a polgári kormányzás, csak menjen ki belőle Orbán meg a Fidesz. A többit tudjuk, merjük, tesszük. Van hozzá nem egy partnerünk. Így született meg a kormányfői nyilatkozat legrejtélyesebb mondata: „A rendszerváltás utáni Magyarországon a polgári kormány által képviselt programot tartottam a legígéretesebbnek, ám a mai ellenzék mára cserbenhagyta ezt az irányt.” Szó szerint ezt mondta Gyurcsány. Hát nem gyönyörű? Mit jelent ez magyarul? Ígéretet. Ígéretet és burkolt fenyegetést. Azt, hogy „gyerekek, a fejetek tetejére állhattok, akkor is én vagyok a Jani. Ha minden kötél szakad, megcsinálom a Fidesz programját. A szavak szárnyán olyan polgári kormányzási programot röptetek föl, hogy ihaj, őket meg összemixeljük a szélsőjobbal, ne aggódjatok.”
Simone de Beauvoir írta Mandarinok című könyvében, hogy a párizsi értelmiségi vitákban 1945 után egyre többször, egyre elkerülhetetlenebbül vetődött föl a szovjet Gulag kérdése. A Goncourt-díjas regény egyik baloldali hőse kijelenti, hogy a szovjet munkatáborokról beszélni kell, mégpedig azért, mert jobb, ha ezt (is) a baloldal tematizálja és nem az eszmei ellenlábasok. A téma kétségtelenül kínos, de tovább hazudni nem célszerű, s ha ők, a kommunisták beszélnek róla először, előnyre tesznek szert.
Lefegyverző okoskodás. Nem ismerős valahonnan?
Gyengébb idegzetű honfitársaim tehát készüljenek föl arra, hogy Gyurcsány Ferenc elkezdi járni az országot Orbán könyvének állításaival az erős Magyarországról és a piac kordában tartásának fontosságáról, miközben pihenésképpen két mondat között továbbra is lefasisztázza a polgári oldalt.

2.
Az MSZP Tapolcán tartott frakcióülésének szünetében Gyurcsányt meginterjúvolták, többek közt az iskolakezdésről. Megtudhattuk, hogy a kormányfő családjában egy gyerek beiskolázási költsége 20 ezer forint volt. Ez azért már egy kicsit reálisabb szám, mint néhány évvel ezelőtt a Gyurcsány családban kiosztott heti száz forint zsebpénz volt, de az igazságtól még ez is messze van. Minden szülő tudja, hogy az iskolakezdés kiadásainak csak egy részét, márpedig kisebb részét teszik ki a tankönyvek. Márpedig pusztán a tankönyvek ára, például a gimnáziumokban évek óta tízezer forint fölött van, és többnyire még külön meg kell vásárolni a nyelvkönyveket, kiegészítő munkafüzeteket. De elég csak néhány gimnázium vagy szakközépiskola honlapjára fölmenni, és látható, hogy a tankönyvek ára, gimnáziumokban és szakközépiskolában egyaránt, a húszezerhez közelít. Találomra megnéztem Jászberény honlapját: a Lehel Vezér Gimnázium tájékoztatója szerint a nebulók tanévkezdésnél 20 ezer forintot fizetnek tankönyveikért. Az erősáramú szakközépiskolások szüleinek szintén 20 ezer forintot kell leperkálniuk, viszont az idegen nyelvet nagyobb óraszámban tanító műszaki és közgazdasági szakképző iskolában a tankönyvek 33 ezer forintba (!) kerülnek. Évek óta figyelem, hogy Gyurcsányék valahogy mindent ügyesebben vásárolnak, mint mi, mezei állampolgárok. Őszödi üdülőt, irodaházat, csillárt, és tessék, most már a tankönyveket, a hátizsákot meg a tanszereket is.
Nem tudjuk, mi történhetett a bódító Kínában a kormányfővel, de amikor az interjúban az újságíró a családok egyre növekvő terheire célzott, Gyurcsány megjegyezte, hogy milyen jól jön ilyenkor az a 13. havi családi pótlék. Az igazság az, hogy ezt bizony feltételes módban kellett volna mondania. Merthogy 13. havi családi pótlék már nincs. Elhiszem, hogy a kormányfő anyagi gondokkal nyilván nem küszködő családjában teljesen mindegy, hogy van-e akár első, akár ötvenhatodik havi családi pótlék, de a magyar családok java részében az ilyesmit bizony számon tartják. Ők nagyon is jól tudják: a kormánynak a családtámogatást egységesítő (a családi adókedvezményt megszüntető) átalakító intézkedései nyomán a 13. havi családi pótlék 2006. január 1-jétől megszűnt. Valaki a kommunikációs stábból azért odasúghatta volna a kormányfőnek: Te, Feri, tizenharmadik havi családi pótlék több mint másfél éve nincs.
Az interjúból aztán még azt is megtudtuk, hogy Ferinek nemcsak a memóriája gyengül, de a matematika sem lehetett erős oldala. Arra a felvetésre, hogy jelen helyzetben az emberek kicsit sokallják a kormányzati kommunikációra költött 1,7 milliárd forintot, Gyurcsány így válaszolt: „Az állam tízezermilliárdot költ el egy évben. Ennek egy vagy két ezrelékét fordítanánk arra, hogy az emberek jobban megismerjék, milyen megfontolások állnak a változások mögött.”
Kedves olvasó, nem kapkodtam el, kiszámoltam fejben, kiszámoltam papíron. De akárhogy számoltam, a tízezernek sem egy, sem pedig két ezrelékeként nem jött ki az 1,7 milliárd forint. Bevallom, én sem voltam nagy matematikus, nem engem indítottak az Arany Dániel-versenyeken, de Rácz János tanár úr úgy vágott volna ki az érettségiről, mint a huszonegyet, ha még annyit sem tudok, hogy a tízezer egy ezreléke: tíz. Vagyis ha Gyurcsány – véletlenül – igazat mondott volna (elszólta magát?), és a kormány a tízezermilliárd összkiadás két ezrelékét valóban elköltené kormánykommunikációra, ami ugye testvérek közt is húszmilliárd forint, még csak akkor lennénk nagy bajban… (Tud erről a Draskovics?)
Nekem az interjúból nagyjából ennyi is elég volt, de mazochizmusból továbbolvastam. Amikor odaértem ahhoz a kormányfői mondathoz, hogy „nem jó az országnak, ha fasiszták grasszálnak az utcákon” (sic!), már kattintottam is az egérrel, menjünk tovább, hagyjuk magára Szergejt, hadd vívja a szibériai tajgán magányos partizánharcát két évtizeddel a második világháború befejezése után az imperialista háborús uszítók ellen.
Aztán megakadt a szemem Gyurcsánynak e delejes mondatán: „A kormánynak mennie kell előre”.
Mit is fűzhetnénk ehhez? Véleményét ma már egyre többen osztják – kijelentésének utolsó szava nélkül.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő