Végül is tudtuk, mindig is tudni lehetett, hogy plebejus. De kicsit elfelejtettük, mert miniszterelnökként elődeihez képest legjobban tudta képviselni a középrétegeket és a középréteghez felzárkózni akaró szorgalmas munkást. Vagyis azt, ami a klasszikus polgári hagyományt jelenti. A klasszikus polgári hagyományt ugyanis nem a szenteskedés (és itt éppen nem a hívőket bántom!) és nem a neobarokk ülőgarnitúra jelenti, hanem az az erő, amellyel egy dinamikus fejlődésű, a felemelkedéshez mindenkinek lehetőséget adó ország építéséhez hozzá tudunk járulni. Mi mindannyian. A plebejus miniszterelnök ezt a törekvést jelentette, és ezt jelenti ma is. Értelmiségi lévén polgárrá vált maga is, ahogy kezébe vette a diplomáját. Tudása, lázadása, politikai érzékenysége és kiemelkedő tehetsége tették polgárrá.
Most lekényszerítenék őt a pályáról. Lekényszerítenék, és a magyar értelmiség fásultan hallgat. Bezárt körökben háborog, telefonon kesereg jól megválasztott barátoknak, akik, jaj, nehogy visszamondják, mire is ragadtatta magát, ha mégsem a jobboldal győz. A magyar értelmiségnek amúgy semmi baja sem volna, ha nem a Kádár-éra mérgezett talajába eresztené a gyökereit. Csak az egészen kivételes tehetségek tudtak élettel teli virágokat produkálni ezen a szennyezett, lápos talajon. Ha a magyar értelmiség java nem ezzel a méreggel és szeméttel táplálkozna, akkor azért már máshol tartanánk, legalább a vitáinkban. Legalább a médiában már rég mások lennének a sztárolt potentátok.
Minek az előjeleit érezzük? Minek az előszele az, hogy az egyik kereskedelmi csatornán (…) Mayer Aranka és a kisgazdák tekintélyének oly sokat ártó Szabadi Béla társaságába ültetik oda a becsapottságból az intelligenciánk révén magunkhoz térés élő szimbólumává váló, derűsen pesszimista Csintalan Sándort? Ugye, érezzük a sűrű, ragadós elfogultságot pusztán az ültetési koncepcióból? És természetesen Csintalan lesz az, akit az első percben leárulóz egy hüllőgyors kérdés farokcsapásával a riporter, miközben Mayer Aranka a besározott orleans-i szűz szerepében tetszeleghet. Szabadi pedig úgy beszél, mintha nem ő lett volna az, aki szégyent hozott pártjára. Így kerek a világ. De volt egy leleplező pillanata a műsornak. Amikor Csintalant leárulózzák, mert faképnél hagyta a magát baloldalinak deklaráló párttársait, visszakérdez: „Én, áruló? Hiszen, ha elárultam volna őket, börtönben ülnének!” És tessenek megfogódzkodni: ezen mindenki harsogva nevet! Szabadi is, a riporter is. Tehát, igen, arról van szó, hogy ahogyan ott a stúdióban, ugyanúgy az országban mindenki, aki olvas újságot, de a saját fejével gondolkodik, tudja azt, amit tudni kell, amit tudni lehet... Csak bizonyos fórumokon erről nem szabad beszélni. Például ott, abban a stúdióban csak ez a kiböffenő vihogás árulkodik róla, hogy szó sincs alulinformáltságról: mindenki mindent tud. Nemcsak az államháztartásról, hanem azokról a magánháztartásokról is, ahová bizonyos pénzek kivándoroltak.
Az a szívszorító, hogy közben rengetegen vannak a valóban alulinformáltak. Nézzük meg az MSZP-s kampányrendezvényeket: a limuzinból kiszálló, elegáns Gyurcsánynak műszálas otthonkában, kitaposott cipőben csápoló asszonyokat, a fogaikat a pénzes betömetés helyett kihúzató férfiakat! Ők kiabálnak révülten, hogy „Húz-zunk bele! Húz-zunk bele!”. Meg kellene kérdezni őket igazi riportereknek: „Tessék mondani, mibe fognak önök együtt belehúzni a limuzinos főnökkel? Eladják együtt a MÁV-ot? Leszavazzák együtt a minimálbér-emelést?” Azért engem érdekelne a válaszuk.
Az az asszony, aki egy meleg virsliért és egy pohár sörért ma még ott csápol a milliárdos miniszterelnök-jelöltnek, holnap azzal szembesül, hogy a fia nem fog százezer forintos minimálbért kapni – sőt, talán munkát sem. Ma még a fia is elbódul talán, és a szocialistákra voksol. Későn fog fölébredni, hogy bizony, egyetlen hónapban száz üveg sört és harminc kiló virslit is vehetett volna azért a különbözetért, amelyet az Orbán által megemelt minimálbére jelentett volna, és még maradt is volna aprópénze, csak tessék utánam számolni. De ő lemondott erről egy kis csápolásért, egyetlen tál meleg ételért.
Amikor a Kádár-rendszer legszebb éveiben egy iparvállalatnál dolgoztam, egy építésvezetőtől hallottam: be kellene vezetni a havi helyett a kéthetenkénti fizetést, mert vannak emberek, akik képtelenek tíz napon túl előre gondolkodni az életükről. Jól ismerte a munkásait, szerették is érte. Tudta, mit beszél. Megdöbbentő szavait máig nem felejtettem el. Úgy látom, a plebejus miniszterelnök ezekért az emberekért építette be programjába a minimálbér-emelést. Amely elképzeléséről az öt százalékot elért párt vezetője most le akarta volna mondatni.
Már látszott négy éve is: a plebejus miniszterelnök akkor futja legjobb formáját, ha baj van. A televíziós művitából, amellyel egy országot sikerült lefárasztania a szervezőknek, egy ország dönthette el, hogy kettejük közül ki az arrogáns, a pökhendi. Hogy ki az, aki izomból akar lenyomni, és csípőből lő. Aki támad akkor is, ha nincs valódi érv a kezében. Aki kombattáns, csak mert harci helyzetnek ítéli az ország elnyűttségének talaján kibontakozó, tévéshow-nak álcázott kutyaviadalt. És láthattuk, melyikük az, aki higgadt, aki érvel, aki legföljebb annyit mond: ne terheljük szamárságokkal a nézőt. Egy ország dönthetett a kibontakozó látvány nyomán: ki az, aki pusztán személyiségének jegyei alapján kockázati tényező. Két ember, két politikai stílus, kétféle múlt, két jelen. Hozzá egy ország, amely választ, és ők ketten, az óriási önuralomról tanúbizonyságot tevő Orbán Viktor és a vitát kutyaviadalnak érzékelő Gyurcsány Ferenc, elég jól megjelenítették, mi között kell választani.
Az egyik oldalon egy kérlelhetetlen demagóg, aki minden áron győzni akar, de annyira, hogy az erőlködéstől kiserken a vér a mondataiból. Beszéd közben előredönti felsőtestét, mint egy Dimitrov, aki vádol. Ellenőrizetlen számadatokkal zsonglőrködik. (Mára az elemzők kiderítették: az sem volt igaz, hogy Orbán nem szavazta meg a 13. havi nyugdíjat. A parlamenti jegyzőkönyv azért mégiscsak abszolút bizonyíték.) A szocialisták miniszterelnök-jelöltje néha a kezeit simogatta-dörzsölgette, mint Richelieu bíboros egy gyenge Három testőr-feldolgozásban. Ez volt a „kiváló kommunikáció” … Televíziós adásban Gyurcsány még soha nem szerepelt olyan visszataszítóan, mint ebben a vitában. A slampos és agresszív szocializmus jelent itt meg váratlan-kéretlen vendégként ez alatt a másfél óra alatt. Ilyen hisztérikusan alpári jelenséget csak a baloldal tud kitermelni, de a rendszerváltozás másfél évtizede ehhez nem lett volna elég. Ehhez kellett még az a negyven év is, amelynek során párttitkárok leckéztettek értelmiségieket, belügyiek vegzáltak parasztokat, rendőrök taszigáltak diákokat durva sértegetésekkel a március 15-i tüntetéseken.
A régi, derűs, ellenfelét lazán lenyomó Orbán Viktor helyett most egy nagyon komoly, szavait igencsak meggondoló, a látványos konfrontációt elkerülő, feladatára kínosan koncentráló politikust láttunk. Megfontoltsága, visszafogott stílusa mögötti ereje a rákövetkező napokban, a négy miniszterelnök-jelölt közötti vitában még szembetűnőbb volt.
Mennyi minden történt a Horn–Orbán-vita óta! Meglátszott ez a plebejus miniszterelnök arcán. Leolvashattuk róla, mennyit változtunk mi magunk. A jobboldal, a média árvája most láthatta, mennyire keskeny az a mezsgye, amelyen egyensúlyoznia kell. Mennyire tudnia kell, hogy mi a dolga. S hogy nem téveszthet. Szavát ezerszer tegye mérlegre, mielőtt kimondja, mert falkában fogják őt megtámadni riválisának zsoldosai. Némely értelmiségiek gyorsan ellihegték: Gyurcsány győzött. Pedig csak hangosabb volt. Stílusában elegancia helyett arrogancia volt, nagyvonalúság helyett pitiánerség. Lecsapott minden ziccerre, mint csak azok, akik csehül állnak. Orbán egy helyütt lemondott néhány másodpercről, amely még rendelkezésére állt volna. Ugyanis befejezte a mondókáját, elmondta érveit, minek szaporítsa a szót, mi az a néhány másodperc. Hosszabb időkeretek híján nem kívánt töltelékmondatba kezdeni. Gyurcsány erre is lecsapott: a néhány másodperc elengedését úgy interpretálta, hogy akkor Orbánnak nem is volt igazán fontos az a téma, amiről szó volt. A rőffel mért idő kétségtelenül nem a szónokoknak kedvez. De jobb ízlésű néző attól elfordul, aki buldogként ragad meg minden minutumot, hátha az lesz az ő nagy pillanata. (Gyurcsánynak egy nagy pillanata volt: amelyben egy semmi perc alatt megvált Magyar Bálint szabad demokrata oktatási miniszterétől.) A magas ember úgy érezte: be kell bizonyítani, hogy ő a legmakacsabb buldog a buldogok között. Ahogy ő harap lábikrába, nem harap úgy senki. A baj az, hogy ez azért mégsem egy argentínai kutyaviadal volt, hanem két közép-európai miniszterelnök-jelölt szópárbaja. Arca a gyakori műmosolyoktól néha megrándult, szeme villogott. Mesterkélt fölnevetései vérfagyasztóak voltak: „lárifárit” én utoljára Móránál olvastam. Aki nem tudja megkülönböztetni a köznyelv és az irodalmi nyelv stílusrétegeit, és a félműveltekre oly jellemzően helytelenül csereberéli azokat, attól egyéb atrocitásokra is lehet számítani. Arról már nem is beszélve, hogy csak egy pedellus leckéztet így, ahogy ő Orbánt. Egy tanár egy jelzővel, egy jól célzott félmondattal is ki tudja fejezni egyet nem értését.
Lassan tér magához ez az ország. Antall József miniszterelnököt kormányzása idején pontosan olyan közellenségként kezelték, mint ma Orbán Viktort. Az MDF tagsága egyre nagyobb számban a napokban tesz róla tanúságot, hogy jobboldaliságuk, konzervativizmusuk mélyen átélt, lényegi választás volt. Ők pontosan tudják, hogy a történelemkönyvek nem a mai média szintjén fogják taglalni ezt a döntést. Miként az MDF pártelnök asszonya is bizonyára tisztában van azzal, hogy mostani döntéséért nem az aktuálpolitika, hanem a történelem ítélőszéke előtt kell majd felelnie.
Nincs árvíz, csak árvízvédelmi helyzet van, mondta Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök-jelöltek vitájának másnapján. Hogy erről mi a véleményük azoknak a családoknak, akik javaikat batyuba csomagolva tornatermekben, közösségi házakban térnek este nyugovóra, miközben az árvíz által elöntött házuk közelébe csak csónakkal mehetnek, azt azért tőlük is meg kellene kérdezni. A színtiszta szocialista demagógia korában voltak ilyen eszelős mondatok. Nincs élelmiszerhiány, csak bizonyos ellátási gondok. Nincs szegénység, csak átmeneti nehézségek a forradalmi helyzetből következően. És törvénysértések sem voltak, csak bizonyos elhajlások. Nincs semmi baja Magyarországnak, csak véres a torkunk. Vasárnap este kiderül, képesek vagyunk-e a gyógyulás útjára lépni.
A szerző irodalomtörténész, szerkesztő
„A bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes azzal, hogy a www.mno.hu honlapon, 2006. április 21-én megjelent „Egy plebejus miniszterelnök” című cikkében valótlanul állította, hogy a felperes megrágalmazta volna Orbán Viktort, megsértette a felperes jóhírnév védelméhez fűződő személyiségi jogait.”
