A magasan képzett értelmiségi nők jelentős részének a tudása és a tehetsége is megvan ahhoz, hogy vezető szerepet töltsön be. Ám a velük szemben támasztott tradicionális elvárások olyan fizikai és lelki terheket rónak rájuk, amelyek cipelésével szinte lehetetlen feljebb lépni a ranglétrán.
Ma még mindig szentségtörésnek számít, ha a kisgyermekkel az apa marad otthon, és nem az anya. Ha egy nő pár hónapos gyerekét napközben az apára bízza, majd a fakanalat és a törlőrongyot kosztümre és tűsarkúra cserélve dolgozni megy, hogy eltartsa a családját, akkor ő a társadalom nagy részének szemében még mindig önző karrierista, és nem pozitív példa. Ha a férfi visz több pénzt haza, akkor ő a család hőse, akire büszkén nézhetnek fel a csillogó szemű gyerekek, és akit munka után igyekszik mindenki megkímélni az otthoni bokros teendőktől. A munkában megfáradt családapától szinte senki sem várja el, hogy hazatérve nekiálljon a fotelban tornyosuló vasalni valónak, miközben bedob egy mosást, kikérdezi a gyerektől a leckét, majd megfőzi a vacsorát. Ha azonban a nő keres többet, a rokonok és ismerősök első reakciója általában nem az elismerés. Inkább azt kérdezik, nem neheztel-e rá a férje, jut-e elég ideje a háztartásra és a gyerekekre, és a család szempontjából nem lenne-e jobb, ha valami kevésbé jól fizető, de kisebb felelősséggel járó, nyugodtabb munkahelyet keresne.
Sosem voltam a női kvótarendszer híve; az ember azt gondolja, tudással és tehetséggel bárhová el lehet jutni. Ez azonban sajnos nem így van. Ha egy nő gyermekeket vállal, majd otthon marad velük hat-nyolc évet, már szinte semmi esélye sincs, hogy a csúcsra törjön. Ha mégis a közelébe kerül, akkor általában azért döntenek inkább egy férfi kinevezése mellett, mert ő kisgyermekes édesanyaként valószínűleg sokat hiányozna a munkahelyéről, és a külföldi utak, a késő esti programok sem családos nőnek valók. A felső vezetéshez vezető út tehát jórészt csak azok előtt áll nyitva, akik a család és a karrier közül az utóbbit választják. Egy nőnek – szemben a férfiakkal – választania kell a kettő közül; arra, hogy egyszerre legyen családanya és felső vezető, sem a családjától, sem a társadalomtól, sem a cégvezetőktől nem kap lehetőséget.
Az Európai Bizottság irányelve célul tűzte ki az uniós tagországok számára, hogy 2020-ra a tőzsdén jegyzett nagyvállalatok felügyelőbizottságában a nők aránya érje el a 40 százalékot. Vera Jourová nemek közötti esélyegyenlőségért felelős európai biztos ezzel kapcsolatban azt mondta: úgy látja, Magyarország esetében van még mit tennie azért, hogy meggyőzze a döntéshozókat arról, ez jó törekvés. Az biztos, hogy a biztosnak nem lesz könnyű dolga egy olyan országban, ahol a két kormányzó párt országgyűlési képviselői között 93 százalék a férfiak aránya. Pedig égető szükség lenne arra, hogy nők tudásukhoz és képességeikhez méltó esélyt kapjanak az előrelépésre. Máskülönben folytatódik a tehetségek értelmetlen eltékozlása, márpedig Magyarország soha nem volt abban a helyzetben, hogy ezt megengedhesse magának.
