Így mind rajtavesztünk

Ez már nem kommunikációs csetepaté. Ez már totális háború két szélsőséges nézőpont között.

Nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról – így szól a kormányoldal harsonája; az ominózus plakátok ellepik az utcákat, sugalmazó kérdéseik nyomán pedig abszurd kép rajzolódik ki afrikai és közel-keleti barbár hordákról, akik nem tartják tiszteletben sem a magyar kultúrát, sem a magyar törvényeket, mégis az összes munkahelyet elveszik a magyar kisemberektől. Mert a bevándorlók mind ilyenek.

A másik oldalon anarchista plakáttépkedés és empátiaretorika. Az Index iraki fogorvost és néhány más, jól szituált menekültet szólaltat meg, akik többé-kevésbé szabatos angolsággal fejezik ki udvariasan sajnálkozó értetlenségüket a kormány kirekesztő kommunikációja miatt, és mosolyogva mondják, hogy eszük ágában sincs itt maradni, mennek nyugatra, hiszen otthon jól fizetett, megbecsült szakemberek voltak. Mert a bevándorlók mind olyanok. A nagy versenyfutásból a történelmi érvek sem maradhatnak ki, Szent István Intelmeire Orseolo Péter, Hunyadi Jánosra Vitéz Mihály, Szent-Györgyi Albertre Rákosi Mátyás a válasz. Középütt senki sem maradhat, nincs helye mérlegelésnek. Mindkét oldal a féligazságok helyzethez igazított koktéljával kínál, és mindkettő afféle árnyékbokszot vív a másik soha ki nem mondott mondatai, soha el nem gondolt gondolatai ellen.

Bár nagy kérdés, hogyan integrálnánk az itt maradó migránsok tömegeit, és hogyan adnánk munkát nekik, a kormányoldal egyoldalúan láttat, amikor minden menekültet törvényről-kultúráról sosem hallott, élősködni akaró, terrorizmusra hajlamos személyként fest le – egyúttal magyar pártfogóikról is kimondva az ítéletet: hazaárulók. De egyoldalúan láttat az ellenzék is. Valóban számos bevándorló magasan kvalifikált szakember, aki kényszerből hagyta el otthonát, azt azonban az ellenzéki véleményformálók is pontosan tudják, hogy nem a mutatóba összehalászott öt iraki értelmiségitől félti bárki a közrendet vagy a munkahelyeket, hanem a tanulatlan migránsok tömegeitől, akik feketén feleannyiért is elmennek lapátolni, mint amennyiért egyik napról a másikra élő hazai nincstelenjeink. Ráadásul vesztenivaló híján könnyebben csábulhatnak a bűn útjára.

Mégis, aki ezt a problémát nyilvánosan szóvá teszi – nem saját, hanem honfitársai életkörülményeit féltve –, arra a liberális oldal süti rá jól bejáratott bélyegét: rasszista.

A „hazaárulók” és „rasszisták” totális háborújától mindnyájan szenvedünk. Aki pártfegyelemből vagy akár csak fél szívvel valamelyik oldalra állt, kényelmetlenül fog feszengeni. Akit egy elejtett rossz szava miatt az egyik csoport megbélyegez, az a vesszőfutás elől a másik táborba menekül, ahol tárt karokkal fogadják, bekötözik a sebeit, majd fegyvert adnak a kezébe, és immár saját, bosszúvágyó harcosukként küldik csatába az „ellenséggel” szemben. De szenved az is, aki mindebből csak a háborús hisztériát érzékeli, amely beterít mindent, köztereket és az internetet, tudományos diskurzust és magánbeszélgetést.

Eközben egyre fogy az idő. Határrendészeink ezrével fogdossák délen a migránsokat – mérnököt, munkást és drogdílert egyaránt. Ne legyenek illúzióink, ez a válság nem múlik el magától, muszáj megoldást találnunk rá. Mégpedig ésszerűt és emberségeset, amely sem ezeket a szerencsétleneket, sem a magyar szegényeket nem a másik létbiztonsága árán menti ki ebből a helyzetből. Olyan megoldást, amely – a róla kommunikáló szereplőkkel ellentétben – képes túllépni a puszta demagógián.