Arra persze elenyészően kicsi az esély, hogy a kormánytöbbség elfogadjon egy ellenzéki indítványt, de ennek nem is ez a lényege: az eleve kudarcra ítélt törvényjavaslat többnyire inkább arra szolgál, hogy benyújtója ezzel is demonstrálhassa, már megint milyen fontos javaslatot szavaztak le – vagy még csak nem is vettek napirendre – a kormánypártok. Mivel az ellenzékre nem nehezedik kormányzati felelősség, ez a gyakorlat akár a legrosszabb demagógia melegágya is lehet, de vannak esetek, amikor egy-egy ilyen kezdeményezés az éppen hatalmon lévők elevenére tapint, és megfontolásra érdemes kérdéseket vet fel.
Schiffer Andrásnak komoly tapasztalatai vannak e műfajt illetően, hiszen makacs következetességgel nyújtja be újra és újra az ügynökakták szélesebb körű nyilvánosságát szorgalmazó törvényjavaslatot, amellyel nem egyszer késztette kínos magyarázkodásra az antikommunizmust az önazonossága egyik sarokkövének tekintő Fideszt. Ennél jóval csekélyebb figyelmet kapott az LMP társelnökének egy másik indítványa, amelyet szintén nem először terjeszt be a Tisztelt Ház elé. A legutóbb június 22-én benyújtott törvényjavaslat a meglehetősen provokatív A közpénzből finanszírozott társadalmilag káros propaganda megtiltásához szükséges törvénymódosításokról címet viseli. Ennek ismeretében nem lehet kétségünk afelől, hogy a beadványt, amely az Országgyűlés őszi ülésszakában kerülhetne majd napirendre, még csak tárgysorozatba sem fogja venni az illetékes költségvetési bizottság.
Pedig ha félretesszük a címadás aktuálpolitikai felhangjait, a törvényjavaslatban foglaltak egy jóval általánosabb dilemmára világítanak rá. Vajon mennyire legitim, ha a kormány – a mindenkori kormány – a közpénzeket saját intézkedéseinek, eredményeinek reklámozására használja fel? Az LMP szerint semennyire: Schifferék javaslata alapján az államháztartás egyetlen forintot sem fordíthatna olyan kommunikációs és reklámtevékenységre, amely „költségvetési szerv vagy bármely más, állami vagy önkormányzati szerv tevékenységének értékelésére, eredményeinek ismertetésére” irányul – magyarán állami vagy önkormányzati önreklámra. Ugyancsak nem hirdethetne az állam oly módon, hogy azzal befolyásolja a választópolgárok választáson vagy népszavazáson hozott döntését, és nem támogathatna pártot vagy egyéb jelöltállító szervezetet.
Az LMP tehát csak abban az esetben hagyná meg a közszféra számára az (ön)reklámozás lehetőségét, „ha az a címzettek számára jogaik gyakorlásához és kötelezettségeik teljesítéséhez szükséges, más módon nem biztosítható információt nyújt”. Amilyen magától értetődő követelménynek tűnik ez a közpénzek felelős felhasználása szempontjából, olyan nehéz pontosan definiálni, hol vannak a határai a megfelelő információnyújtásnak. Hiszen minden egyes kormány azzal indokolja kommunikációs és reklámköltéseit, hogy azok elsősorban az állampolgárok tájékoztatását szolgálják. A kérdésről hosszú elvi vitát lehetne folytatni, az azonban nyilvánvaló, hogy vannak olyan esetek, amelyek biztosan nem tartoznak a beadványban megjelölt körbe. Ilyen a Fidesz új reklámkampánya is, amely egy nappal az előző, konzultációs kampány hivatalos lezárulása után indult, és amely különös aktualitást ad az LMP által korábban benyújtott törvényjavaslatnak. „A magyar reformok működnek!” – hirdetik az új plakátok, amelyeken jól-rosszul photoshopolt boldog emberek és családok osztják meg a világgal emelkedett hangulatuk okait. (A pozitív üzenetek között kissé disszonáns a fiatal szőke lány, aki kedves mosoly kíséretében közli velünk, hogy „Nem akarunk illegális bevándorlókat!”) Lázár János szokásos csütörtöki sajtótájékoztatóján a 600 millió forintos új plakátkampány is szóba került, amelynek kapcsán Giró-Szász András megjegyezte, ilyet a Gyurcsány-kormány is csinált, csak épp a gazdasági válság kellős közepén. A miniszter pedig hozzátette, hogy a kormányok mindig tájékoztatták a választókat, és ez a jövőben is így lesz. Nem vitatva a Giró-Szász András által joggal hangsúlyozott különbséget, valóban olyan magától értetődő az önreklámra szánt 600 millió forint? Valóban olyan egyértelmű, ahogy Lázár János mondja, hogy a mindenkori kormány tetszése szerint folytathat sikerkommunikációt közpénzekből?
Fogadjuk el egy pillanatra, hogy az új tájékoztató kampány megfelel a Schiffer András által lefektetett elveknek, és „más módon nem biztosítható információt nyújt” a választók számára. Ha ez így van, az elég nagy baj, hiszen ez esetben az emberek más módon nem értesülnek arról, hogy a magyar reformok működnek: nem tapasztalják azt a mindennapjaikban, nem érzik a saját bőrükön, pénztárcájukon, óriásplakátokon kell felhívni rá a figyelmet. (A legironikusabb e tekintetben az a plakát, amelyen „A gyerekeimnek ingyenes lesz az óvodai étkezés” felirat szerepel. Csakhogy az ezt tartalmazó szövegbuborék nem az anyukához, hanem a kisfiához kapcsolódik, azt sugallva, hogy ez az intézkedés majd az ő gyerekeinek idején valósul meg.) Amikor a gazdaság valóban dübörög – hogy klasszikust idézzünk –, azt előbb-utóbb maguktól is meghallják az emberek. Ha viszont ezt a dübörgést kommunikációs eszközökkel kell felerősíteni, az gyanakvásra ad okot.
Ha tehát a magyar reformok valóban működnek, az éppen hogy nem teszi indokolttá reklámozásukat, legalábbis a fenti logika szerint. Persze a Fidesz-tábornak ma is elevenen él az emlékezetében a 2002-es választási vereség, amikor kétségkívül volt perspektíva a magyar társadalom előtt, a kormány mégsem kapta meg a folytatáshoz szükséges felhatalmazást. A párt támogatói közül sokan ma is úgy vélik, hogy a Fidesz alapvetően jó döntéseket hoz, csak nem tudja azokat megfelelően elmagyarázni – ezért van szükség az ilyen kampányokra, hiszen jó kormánynak is kell a cégér. Azonban mielőtt ezzel legitimálnánk ezt a gyakorlatot, érdemes a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár által is említett Gyurcsány-érára gondolni. Valóban az hatalmazná fel a Fidesz-kormányt az egymást követő reklámkampányokra, hogy Gyurcsány Ferencék is így csinálták? Ha a dolog elvi oldalát nézzük, aki ezért annak idején kárhoztatta a kormányzatot, annak most is így kell tennie, aki pedig ma elfogadja a Fidesz gyakorlatát, az utólag a szocialista kormányokat is felmenti.
Ebből a szempontból teljesen következetes – még ha más szempontból kissé ellentmondásos is – az LMP javaslata. Persze nem véletlen, hogy ezt a követelést egy kis párt fogalmazta meg, amelyet nem fenyeget egyhamar a kormányra kerülés veszélye. A hatalomra eséllyel pályázó politikai erők már kevésbé szívesen korlátoznák a mindenkori kormány mozgásterét, hiszen ezt a teret maguk is szeretnék majd egyszer bejátszani. A legegyszerűbb persze az lenne, ha a kormány nemzeti konzultációt írna ki arról, kívánják-e az adófizetők állni a cechet a különböző állami sikerkampányok után, és egyáltalán szükségük van-e erre.
Csak félő, hogy az lenne az utolsó nemzeti konzultáció.
(A cikk eredetileg a Magyar Nemzet 2015. július 20-i számában jelent meg.)
