Ne az ártatlanokat büntessük!

A segélyezési rendszer átalakítása a szegénységben élő gyermekeket is sújtja.

Igazságosabb és átláthatóbb lesz a segélyezési rendszer, az átalakítással valóban azok jutnak majd támogatáshoz, akik ténylegesen rászorulnak – ígérték a kormányzat prominensei tavaly év végén, amikor döntöttek a szociális segélyezési rendszer átalakításáról. Sokan már ekkor is kételkedtek az állítás hitelességében, hiszen az akkor még csak tervezett intézkedések várható következményei nem éppen ebbe az irányba mutattak. Több szociális támogatás önálló formáját felszámolták, így például a legszegényebbeknek a rezsi kifizetéséhez segítséget nyújtó lakásfenntartási vagy a tartozást felhalmozó családoknak járó adósságcsökkentési támogatást, és megszűnt a mélyszegénységben élő gyermekek óvodáztatási támogatása is. Ezzel párhuzamosan – a jogosultsági kör korábbi radikális csökkentése után – végleg megszüntették a rendszeres szociális segélyt, és helyette bevezettek egy új ellátási formát, az egészségkárosodási és gyermekfelügyeleti díjat.

Az új ellátásra azonban már nem jogosultak azok az 55 év feletti tartósan álláskeresők, akik öt éven belül betöltik a nyugdíjkorhatárt. Czibere Károly társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár ezt lapunknak tavaly év végén adott interjújában azzal indokolta, hogy olyan támogatási rendszert akarnak működtetni, amely az aktív korú, munkaképes embereket a munka világa felé tereli ahelyett, hogy hagyná őket belesüppedni az évekig tartó állástalanságba. Az érvelés azonban sántít, hiszen korábban éppen azért terjesztették ki a segély jogosultsági körét a közvetlenül nyugdíj előtt állókra, mert az ő foglalkoztatási mutatóik a legrosszabbak. Az esetek többségében szó sincs arról, hogy nyugdíj előtt álló, idősödő emberek azért ne dolgoznának, mert kerülik a munkát, és helyette inkább segélyre ácsingóznak. A valóság ennél prózaibb: egyszerűen nem alkalmazzák őket.

A Magyar Államkincstár adatai szerint a rendszeres szociális segély megszüntetésével 22 ezer ember járt rosszul. Míg márciusban még 37 ezren kaptak segélyt, az ezt kiváltó egészségkárosodási és gyermekfelügyeleti díjra már csupán alig több mint 15 ezer fő jogosult. A segélytől elesők egy részének jelenleg foglalkoztatást helyettesítő támogatás (fht) jár, ez azonban csupán 22 800 forint, miközben a rendszeres szociális segély maximális összege 45 568 forint volt. Ráadásul ez sem illet meg mindenkit, hiszen egy családból csak egy ember kaphat fht-t. A lakásfenntartási támogatást a márciusi átalakítás óta eddig több mint 120 ezer család veszítette el, és hónapról hónapra egyre több háztartásnak jár le a jogosultsága. Az adatok szerint ugyanakkor 180 ezren még kapnak lakhatási támogatást, aki ugyanis tavaly adta be az igénylést, az további egy évre jogosultságot szerzett, ami csak az idén jár le, legkésőbb az év végén. A mélyszegénységben élő családok számára tehát a feketeleves még csak ezután jön, a hideg idő beköszöntével, a támogatás folyósítása ugyanis sok családnál év végén szűnik majd meg – ez lesz az első tél, amikor segítség nélkül kell majd átvészelniük a fűtési szezont.

Az önkormányzatok ugyan segíthetnének, a legtöbbjüknek azonban nincs miből. A lakhatási szegénységgel foglalkozó Habitat For Humanity Magyarország 31 önkormányzatának szociális rendeletét elemző tanulmánya szerint a vizsgált települések mintegy 20 százalékában az önkormányzat egyáltalán nem fizet márciustól lakhatási támogatást, a települések többsége pedig ugyan helyettesíti valamilyen ellátással, azonban ez jellemzően kevesebb pénzt jelent, mint a korábbi összeg. Természetesen helyénvaló az a kormányzati törekvés, hogy minimálisra szorítsák a munkanélküliséget és ezzel együtt a segélyezettek számát. A folyamat azonban sajnos még nem tart ott, hogy valóban mindenki dolgozhasson, aki akar. Ezt támasztja alá két statisztikai adat: jelenleg a nyilvántartott álláskeresők száma 462 ezer fő, a közfoglalkoztatás azonban havonta átlagosan csak 200 ezer embernek tud munkát adni.Tagadhatatlan, hogy a segélyre szorulók között vannak olyanok, akik nem törik össze magukat azért, hogy akadjon számukra feladat, és előbb költenek italra meg cigarettára, mint ételre vagy pelenkára. Valamiről azonban nem szabad megfeledkezni: ezeknek az embereknek is vannak gyerekeik, akik még ösztönözhetők, formálhatók lennének; akiknek hónap végén napokig korog a gyomruk; akiknek pofonért nem kell ugyan a szomszédba menniük, egy karéj kenyérért vagy egy jó szóért azonban igen. Felelős állam viszont nem hagyhatja, hogy a szomszédasszony jóindulatán múljon, lesz-e mit enniük holnap ezeknek a gyerekeknek.

A tékozló, munkakerülő embertől megvonható az anyagi segítség, egy védtelen, kiszolgáltatott gyermektől azonban nem. A segélyezési rendszer átalakítása nem ebbe az irányba mutat. A lakásfenntartási támogatás megvonása – ami természetben, vagyis tűzifában, kőszénben is adható volt – ugyanúgy érinti a gyerekeket, mint szüleiket, ahogy az óvodáztatási támogatás megvonása is főként a kicsiket sújtja, hiszen a legtöbb önkormányzat nem pénzt, hanem ruhát, cipőt, írószert adott a gyerekeknek. A gyermekétkeztetés kiterjesztése lehetne az egyik legnagyobb fegyver a szegénység leküzdésében. Szeptember 1-jétől valamennyi bölcsődés és óvodás gyerek ingyen fog étkezni, akinek a családjában az egy főre jutó jövedelem nem haladja meg a 89 408 forintot. Ebbe a körbe a gyerekek közel kilencven százaléka beletartozik, az átlagos fizetésű, középosztálybeli családok éppúgy, mint a mélyszegénységben élők. A három- vagy annál több gyermekes családok gyerekei pedig alanyi jogon ingyen étkezhetnek majd függetlenül attól, hogy jövedelmük alapján rászorulónak minősülnek-e vagy sem.

Ez a döntés elfogadható lenne egy gazdag társadalomban, nálunk azonban alapvetően igazságtalan. Az iskolában ugyanis ezzel párhuzamosan nem változik a jogosultsági kör, továbbra is csak a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesülő gyermekek kapják ingyen az ételt, vagyis azok, akiknek a családjában az egy főre jutó jövedelem nem haladja meg a 40 ezer forintot, a középiskolában pedig még nekik is fizetniük kell, az étkezési díj ötven százalékát. Vagyis az iskolában a szegények egy része is fizet, míg az óvodában a középosztály sem. A legszegényebb gyermekek ráadásul továbbra sem jutnak a hétvégéken meleg ételhez, s a nyári vakáció alatt sem kötelező ebédet adni a rászorulóknak. A szünet idejére továbbra is csak pályázati úton lehetett támogatást nyerni a gyermekek étkezéséhez, és az eredmények szerint a települések hatvan százalékában egyetlen nap sem biztosítják az ingyenes étkezést. A három év alatti, intézménybe nem járó gyermekek ingyenes étkeztetésének megvalósításáról pedig egyáltalán nincs szó, holott éppen a legszegényebb, legveszélyeztetettebb gyermekek nem járnak bölcsődébe.

A segélyformák megnyirbálása, a jogosultak számának csökkentése, a támogatási összeg apasztása lehet egy munkára ösztönző politika része, de csak olyan intézkedések bevezetése mellett, amelyek megvédik az érintett családok gyermekeit az éhségtől és a nélkülözéstől. Ha egy juttatási rendszer a gyereket is bünteti a szülő vétkeiért, az ugyan hozhat eredményeket, de morálisan elhibázott, és nem felel meg a keresztény értékrendnek. A gyermekek jelentik Magyarország jövőjét. Az, hogy milyen lesz a holnap, nemcsak a jó családba született gyerekek neveltetésétől függ, hanem jelentős részben a mélyszegénységben élő gyermekek sorsának alakulásától is. Nem tehetjük meg, hogy lemondunk róluk.