Amerikai akciófilmek jól ismert, többnyire a finálét előkészítő jelenete, amikor a hősöknek időzített robbanószerkezetet kell hatástalanítaniuk. A számláló vészesen közelít a nulla felé, miközben a korábbi csetepatéktól elgyötört szereplők azon vitatkoznak, a kék vagy a piros vezetéket vágják-e el. Ha rosszul döntenek, a bomba felrobban, vagy jobb esetben – már amennyiben ez jobb – a visszaszámlálás felgyorsul. Még jó, hogy mindig akad köztük egy bombaszakértő, vagy csak melléjük szegődik a Hollywoodban nélkülözhetetlen szerencse.
Valahogy így vagyunk mi is itt Magyarországon azzal a jelenséggel, amit a közbeszédben csak nyugdíjbombaként szokás emlegetni. A számláló pörög visszafelé, miközben a politikai pártok azon vitatkoznak, milyen beavatkozásra lenne szükség, hogy időben megállítsuk. Szakértők is vannak szép számmal, csakhogy ők többnyire nem értenek egyet abban, hogy kék vagy piros – ami végső soron mindegy is, mivel a főszereplők (a pártok) úgysem hallgatnak rájuk. Mintha nem is az volna a fontos számukra, hogy a robbanószerkezetet hatástalanítsák, hanem csak az, hogy úgy tűnjön, elszántan dolgoznak a megoldáson. Ettől azonban a visszaszámlálás nem lesz lassabb, sőt ha véletlenül mégis beavatkoznak valahol, még fel is gyorsul. A nézőben pedig felvetődik a gyanú, hogy akiknek dönteniük kellene kék és piros vezeték között, valójában színvakok.
A legnagyobb különbség azonban a fentebb vázolt hollywoodi jelenethez képest, hogy esetünkben a (nyugdíj)bomba színre kerülése egyáltalán nem volt váratlan. Azt, hogy a szaknyelven felosztó-kirovónak mondott nyugdíjrendszer hosszú távon fenntarthatatlan, már évtizedek óta tényként kezeli a gazdasági elemzők többsége. Sokan egyenesen állami pilótajátéknak tartják a hazai nyugdíjrendszert, amely a későbbi belépők befizetéseiből finanszírozza a korábbiakat megillető juttatásokat. A befizetők száma pedig csökken, így akik újabban kerültek be a rendszerbe – álltak munkába és váltak járulékfizetővé –, nem számíthatnak arra, hogy ugyanolyan arányú juttatásban lesz részük, mint a mai nyugdíjasoknak. Úgy tűnik, hogy az érintettek jelentős része már „be is árazta” ezt; a magam részéről legalábbis nem nagyon ismerek senkit a harmincas-negyvenes korosztályból, aki arra számítana, hogy lesz majd állami nyugdíja (a huszonéveseket csak azért nem említem, mert tőlük még igen távol esik ez a probléma).
Ennek a felismerésnek logikusan ahhoz kellene vezetnie, hogy az említett korosztályok körében egyre nagyobb szerepet kap az öngondoskodás. Ez azonban még sincs így, aminek több oka lehet. Vannak, akik hónapról hónapra élnek, örülnek, ha ki tudják fizetni a rezsit, a lakáshitelüket, új cipőt tudnak venni a gyereknek, ha kinőtte az előzőt – miből tegyenek félre nyugdíjaséveikre? De akinek futná is erre, azt sem motiválja a jelenlegi rendszer. Hiszen ha az ember tudja, hogy a fizetéséből már eleve levonták a nyugdíjjárulékot – amiből persze mások nyugdíját fizetik ki, nem az övét –, nem érez erős késztetést arra, hogy további összegeket tegyen félre ugyancsak nyugdíjra, amit jobb esetben ő maga használhat fel. Az állami nyugdíjrendszer tehát nem kedvez az öngondoskodás eszméjének – érthető módon, hiszen a rendszert hivatalosan azért működtetik (kötelező jelleggel), hogy az állampolgárnak ne kelljen külön gondoskodnia majdani nyugdíjáról.
A nyugdíjrendszert érintő legnagyobb horderejű változás a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság bevezetése, majd eltörlése volt. A vélemények persze megoszlanak arról, melyik volt a helyes és melyik a helytelen döntés; van, aki szerint egyik rosszabb volt, mint a másik. S míg a Fidesz kritikusainak bizonyára nincs igazuk abban, hogy a magánnyugdíjvagyon „államosítása” kizárólag a költségvetés egyensúlyának helyrebillentését szolgálta, a 2010–2012 között végrehajtott intézkedés féloldalas maradt, hiszen az eredetileg ígért egyéni nyugdíjszámla-vezetés máig nem valósult meg a gyakorlatban. Mindenesetre jól jellemzi a helyzetet, hogy Magyarországon olyan „piaci” konstrukciót sikerült létrehozni, amelyből a járulékfizetők jó része az első adandó alkalommal önként – és nem a Fidesz „zsarolására” – menekült vissza az általa amúgy működésképtelennek gondolt állami rendszerbe. Persze az is igaz, hogy a kormány sem könnyítette meg azoknak a dolgát, akik mégis úgy döntöttek: kitartanak a magánnyugdíjpénztárak mellett.
Úgy tűnik tehát, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszernek nincs alternatívája, ez azonban leginkább annak köszönhető, hogy a politika nem is igyekszik azt állítani vele szemben. A pártok többsége ugyanis felismerte, bármilyen lesújtó véleményük legyen is az embereknek az állami rendszerről, az minden hibájával együtt még mindig a kisebbik rossz számukra, szemben valami újjal, ismeretlennel, kiszámíthatatlannal. Ráadásul az adott keretek között a nyugdíjkérdés az egyik legalkalmasabb terep a politikai haszonszerzésre: a mindenkori kormány a nyugdíjemelés mellett újabb engedményekkel operálhat, míg az ellenzék a legkülönfélébb ígéretekkel – ezeknek csak a képzelet szab határt. De tűnjön bár a lehető legésszerűbbnek, legméltányosabbnak egy ellenzéki követelés, egyáltalán nem biztos, hogy tekintettel van a rendszer fenntarthatóságára.
Ilyen a férfiak negyven év munkaviszony utáni nyugdíjba vonulásának kérdése is. A szellemet persze a Fidesz engedte ki a palackból: miután a nők számára biztosította ugyanezt, csupán idő kérdése volt, melyik párt fedezi fel magának a „Férfi 40” témában rejlő, könnyen kiaknázható lehetőséget. Félreértés ne essék: az alapkérdés nem az, megérdemlik-e a magyar nők, hogy negyven munkával töltött esztendő után nyugdíjba menjenek, illetve hogy milyen alapon tagadhatnánk meg ezt a férfiaktól. Sokkal inkább onnan érdemes nézni a dolgot, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer, amely csak a nyugdíjkorhatár fokozatos emelésével tűnik fenntarthatónak – egyes szakértők szerint eleve erre van optimalizálva –, elbírja-e ezeket a változtatásokat.
A kérdésben népszavazást is kezdeményező Jobbik azonban nem az utóbbi nézőpont felvillantásában érdekelt, hanem abban, hogy érzelmi síkon tartsa a vitát. Ezzel persze nincs egyedül. Míg a párt azzal vádolja a kormányt, hogy ugyanolyan lejárató, pánikkeltő kampányt folytat nyugdíjügyben, mint az MSZP 2004-ben a kettős állampolgárság ellen, addig a Fidesz azzal vág vissza, hogy a férfiaknak „a legnagyobb becsülés a munka, és az, ha szükség van rájuk”. (A baloldal szokás szerint megosztott a kérdésben.) Így aztán a Jobbik által szorgalmazott Volner János és Varga Mihály pénzügyminiszter közötti tévévitának se lenne túl sok értelme, ha valamilyen csoda folytán megvalósulna; a lényegi kérdésekről úgyse esne szó. Hiszen a politikai szereplőket továbbra is az „utánam az özönvíz” mentalitás vezérli, ami nem is csoda: a nyugdíjbomba előreláthatóan húsz-harminc év múlva robban, akkor meg hol lesznek már a mai politikusok.
Ha már Varga Mihály neve szóba került: talán van még, aki emlékszik arra, hogy a Fidesz szakpolitikusa közvetlenül a 2010-es kampány előtt arra utalt, hogy pártja a „svéd nyugdíjmodell” bevezetésén gondolkodik. Ebből akkora ribillió kerekedett, hogy Vargának gyorsan visszakoznia kellett, és azóta várjuk, hogy bármelyik térfélről egyetlen őszinte szó elhangozzon nyugdíjügyben. A Jobbik mostani kezdeményezésének legalább annyi haszna lehetne, hogy egy-két felelős politikus ráébredjen: eljött az egyenes beszéd ideje. Különben csak a számláló közelít tovább a nullához.
