Elfojtott civil kurázsi

A politikai elit mindent megtesz azért, hogy a társadalmat gyermeki állapotban tartsa.

De nem csak a politikai elitbe vetett bizalom csökkent a töredékére. A magyar emberek egymásban sem bíznak, a társadalmi szolidaritás hiányát jól jelzik a sztrájkokra adott reakciók. Miközben a nyugat-európai országokban az egész társadalom a sztrájkolók mellé áll, addig hazánkban mindezt a többség ok nélküli hőzöngésnek látja, időnként olyan indokokra hivatkozva, mint hogy egy közlekedési sztrájk miatt mások elveszíthetik az állásukat, mert elkésnek a munkahelyükről.

Ugyan az ilyen reakciók sok esetben csak tudatlanságból fakadnak – nincs az a munkaügyi bíróság, amely előtt megállna egy ilyen érv –, jól mutatják azt, hogy Magyarországon gyerekcipőben járnak a Nyugaton elfogadott érdekérvényesítési módszerek. Ott nem azt vizsgálják, hogy kinek van igaza, hanem tisztában vannak azzal, hogy a felek az erejüket mérik össze. Sőt, az emberek még akkor is a sztrájkolók vagy demonstrálók mellé állnak, ha a szóban forgó kérdés nem érinti őket, hiszen tisztában vannak azzal, hogy a tiltakozók közvetve az ő érdekeiket is védik. A politikai elit ugyanis tanul abból, ha nem tehet meg bármit a polgárokkal.

Hiba lenne azonban kizárólag a társadalmi szolidaritás hiányára visszavezetni a hazai civil társadalom gyengeségét. A magyar politikai elit a rendszerváltás óta is mindent megtett azért, hogy a társadalmat e gyermeki állapotban tartsa. Jól emlékszünk arra, hogy 2006 őszén a Fidesz országos ügydöntő népszavazást kezdeményezett a kormányzati reformpolitika emblematikus intézkedései ellen. Az eredeti hét kérdés közül csak kettő – a vizitdíjé és az egyetemi tandíjé – jutott el a népszavazási kérdésként való hitelesítésig, ezekhez később a kórházi napidíjat visszavonatni szándékozó kérdés társult. A folyamatos akadályozás miatt csak 2008 márciusában kerülhetett sor a népszavazásra.

Sajnos a Fidesz gyorsan magáévá tette a szocialisták demobilizációs stratégiáját: a 2011-es alaptörvény a népszavazások érvényességének küszöbét az összes szavazásra jogosult fele plusz egy főre emelte a korábbi egynegyed plusz egy fő helyett. A sztrájkolni akarók sem jártak jobban, a sztrájktörvény ugyanis – 2010-es módosítása óta – feltételekhez köti a sztrájkjog gyakorlását a közszolgáltatóknál. Eszerint csak az elégséges szolgáltatás mértékéről kötött megállapodás birtokában lehet sztrájkolni ezeknél a cégeknél. Ennek hiányában pedig csak az arról döntő munkaügyi bíróság határozatának megszületése után sztrájkolhatnak a lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végző cégek dolgozói.

Ez sem erősíti Magyarországon a sztrájkra való hajlandóságot. Jól mutatják ezt a statisztikák is: míg 2005 és 2007 között minden évben tíz felett volt a sztrájkok száma, addig 2011 óta csak egy év volt, amikor ez a szám elérte a hármat. Tovább rontotta a helyzetet az Országos Érdekegyeztető Tanács felváltása a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanáccsal. Ennek hatékonyságát jól jelzi, hogy a munkaadók és munkavállalók rögtön létrehozták a saját fórumukat. Beigazolódni látszanak Kiszelly Zoltán politológus szavai, aki szerint az új szervezet túlságosan nagy ahhoz, hogy hatékony legyen. Így nem is csoda, hogy a munka világának szereplői inkább visszatértek a hagyományos kétoldalú érdekegyeztetési formához. És hogy mindez még egy sajátos kelet-európai fordulatot is vegyen, a kormány megteremtette a maga civiljeit: a Civil Összefogás Fórummal egy olyan szervezet jött létre, amely sokkal inkább a kormányzati akarat támogatója, mint a civil lét megtestesítője.

A magyar politikai elit tehát láthatóan nem tanult a történelemből. Most is megtesz mindent, hogy tovább roncsolja a társadalom amúgy sem túlságosan erős kötőszöveteit. Ennek következményei már ma is jól láthatók. Még a szocializmus évtizedeiben alakult ki az a társadalmi attitűd, hogy a közösségi cselekvés lehetőségétől megfosztott egyén már csak az egyéni stratégiákban látta a túlélés esélyét. Ma, amikor több százezer fiatal próbál külföldön boldogulni, legfőbb ideje lenne elgondolkodni azon, hogy a pillanatnyi politikai haszonszerzés fontosabb-e, mint a magyarság hosszú távú érdekei.

Egy demokrácia ugyanis nem képzelhető el erős társadalmi immunrendszer nélkül. A civil szféra állapotának mérőszáma pedig nem a civil szervezetek száma, melyek sokszor csak azért jönnek létre, mert így kaphatnak a pályázati pénzekből. Ahogy a civileknek juttatott pénz sem mérvadó, hiszen a baráti klientúra építéséből vajmi kevés haszna van a magyar társadalomnak. Ezeknél sokkal jobb mérce a sikeres társadalmi akciók száma: nem létezik olyan társadalom, ahol ne lennének tiltakozó megmozdulások. Ha Európa sztrájktérképére tekintünk, éppen a legjobban élő társadalmak produkálják a legtöbb megmozdulást. Éppen itt lenne tehát az ideje, hogy a magyar politikai elit is megtanulja korlátozni önmagát. Egy felelősen gondolkodó erő sohasem tekinthet úgy a kormányzásra, mint „a pillanat uralásának művészetére”. Ennél jóval hosszabb időtávokban kell gondolkodnia, amibe bőven belefér az, hogy időnként engedjen, és úgy tudja le a meccset, hogy sportszerű volt. Így nemcsak öntudatos, hanem büszke nép is lenne a magyar egy olyan országban, ahol valóban érdemes élni.