Nem arról tanúskodik a történelem, hogy a politika a pillanat uralása volna. Mondhatnánk, éppen az ellenkezőjéről van szó. A politika sosem jelentheti az adott pillanat fölötti uralom elvesztését, ám lényege szerint nem a pillanatot, hanem a helyzetet kell uralnia. Rövid távon, hosszú távon, ébren és álomban. A pillanat a reflexiók tartománya. A politika pedig csak azoknak reflexió, akik a történelemformálásról már hivatalba lépésükkor lemondtak.
Angela Merkel a pillanatot akarta uralni, nem a helyzetet. A német migrációs és menekültügyi hivatal vezetője már augusztus végén a korlátlan befogadás elve mellett szónokolt. Szeptember 4-én Merkel a Berliner Morgenpostnak adott interjúban a német alaptörvényből következő jogi alapokra helyezte az egész menekültkérdést. A politikai menedékjogot alapvető emberi jognak tartva kijelentette, hogy ez a jog „nem ismeri a menedékkérők számának korlátozását”. A migránsáradatban fuldokló Európa, különösen a súlyosan érintett déli, délkeleti országok fölkapták a fejüket, de Merkel ingerküszöbét akkor ez még nem érte el. Tetszelgett egy szerepben, amelyet a pillanatnak rendelt alá. Angela Merkel legalább öt kérdéstől lazán elvonatkoztatott.
Magyarország eközben elviselte, hogy uniós feladatai teljesítésének már nem is ellenére, hanem miatta megbélyegzik. Ez lökést adott mindazoknak, akiknek eszük ágában sem volt betartani az ellenőrzési-regisztrációs szabályokat. Az állítólagos menedékkérők előtti kapunyitás teljes káoszt okozott. Migránsok tízezrei nekivadultan „muttiztak” (a kancellár médiabeceneve), Merkel lett a jóságos tyúkanyó, a magyar miniszterelnök pedig egy rosszindulatú akadékoskodó, akinek rögeszméje, hogy nem szabadítja Európára az ellenőrizetlen migránstömeget. Merkel szavai után tízezrek nyomultak föl a Hegyeshalom felé tartó vonatokra, az ablakon kipréselődők az ő nevét ordítozták a magyarok képébe (akik korábban ellátták őket élelemmel, vízzel, orvosi segítséggel), s szétágazó mutató- és középső ujjukkal mutogatták a győzelem jelét, amely akkor kétségkívül nem a magyar miniszterelnök nevének kezdőbetűjét jelentette. Hogy még jobb kedvünk legyen, a balliberális média a száját elhúzva tette a megjegyzéseket, hogy a drága szíreknek, afgánoknak, nigériaiaknak eszük ágában sincs Magyarországon maradni, nekik ez smafu. Neoliberális elkötelezettségű elemzők beültek a tévéstúdiókba, és kéj volt az arcukon, hogy végre legális kerete van annak, hogy leszólhatják és megrugdoshatják Magyarországot – mintha ők nem magyarok lennének. Képzeletükben a migránsok afféle értelmiségi hadsereg lettek, csupa fogorvos, informatikus és közgazdász.
Az ember nem is tudja, honnan kerültek a röszkei határátkelőhöz a különös útlevél-eldobálók, iratmegsemmisítők, akikről azt kellene gondolnunk, hogy mindössze csak „jobban szeretnének élni”. Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértő sajátosnak találta, hogy Röszke környékén egy sor szír útlevelet eldobáltak a menedékkérők, holott ezeknek az iratoknak a révén sokkal könnyebben boldogulhatnának tulajdonosaik, hiszen ideológiai szívmegnagyobbodásából kifolyólag Merkel a szíreket számolatlanul és ellenőrizetlenül beengedi. Spöttle következtetése kézenfekvő: szerinte szír útlevelet csak az dob el, aki fél az azonosítástól. Aki körözött személy, netán az al-Kaida szíriai ágának tartott an-Núszra Frontnál harcolt, vagy az Iszlám Állam harcosa volt. Mindennek fényében különösképpen értékelnünk kell azt a finom distinkciót, amelylyel Hans-Peter Friedrich (CSU) mindössze csak a „naiv” szót használta Merkel kancellárra.
Kérdés, hogy megengedheti-e magának a politikai naivitást az unió legerősebb országának kancellárja. Mire vágyott Merkel? Az olcsó munkaerő megszerzésében érdekelt német multik fejsimogatására? Arra, hogy a politikai korrektség túllihegőinek versenyében ő legyen az első helyezett? Esetleg a tolerancia koszorúzatlan bajnokaként ő egymagában akarta letépni Németország testéről a náci múltat?
Meddig tart még a német vezeklés? Európa megsemmisüléséig?
Angela Merkel szembement az ellenőrzésre vonatkozó uniós megállapodással. Szembement saját országának a menekültáradatból és a muszlim térfoglalásból többet már nem kérő lakosságával. Szembement saját birodalmi szövetségeseivel, amikor a CSU politikusainak véleményét negligálta. Hans-Peter Friedrich az említett interjúban Merkelt nemcsak naivnak mondta, hanem példátlan politikai hibának tartotta azt a nyilatkozatát, amelynek nyomán Magyarország kénytelen volt ellenőrzés és regisztráció nélkül átengedni a migránsokat. Markus Söder a Münchner Merkurnak adott interjújában a migránsáradat hosszú távú hatásairól beszélt, arról tehát, amiről Merkel egyfolytában hallgat: hogy megváltozhat a társadalom kulturális statikája, és ha a bevándorlók száma meghaladja egy országban a születések számát, „mélyebbre ható változások indulnak el, mint e pillanatban sejtjük”. Lám csak, a politika és a pillanat. Még a végén kiderül, hogy vesztésre áll minden politika, amely csak a pillanatot uralja.
Szeptember 11-én Merkel a bajor politikusok kritikája ellen még azzal védekezett, hogy döntését „rendkívül kiélezett humanitárius helyzetben” hozta meg. Később az elsősorban hazájában ránehezedő nyomás és népszerűségének rohamos csökkenése miatt korrekciós kijelentésekre kényszerült. Hatalma megmaradt, de nimbusza elhalványult. Védelmére az erők már beindultak: Orkan Kösemen német politológus máris sietett leszögezni, hogy csak azok kritizálják Merkelt, akik olyan tartományokat képviselnek, „ahol a populista, jobboldali hangnem a meghatározó”, ami persze nyílt célzás a bajor konzervatívokra.
De Merkel szájából a legkínosabb, a legvédhetetlenebb mondat szeptember 22-én hangzott el a CDU frakcióülésén. „Nekem mindegy, hogy felelős vagyok-e a menekültáradatért, most már itt vannak.” Ezt mondhatja egy Angela Merkel nevű háziasszony, aki szeret boltba járni és vásárolni. De az Angela Merkel nevű kancellár ilyet nem mondhat.
Lehet szelfizni a menekültekkel. Bizonyos körökben gyors népszerűséget szerez.
Angela Merkelnek azonban nagyon rövid időn belül az európai történelemmel és kultúrával kell szelfiznie.
Kíváncsi vagyok a felvételre.
