A liberalizmus bájai és bajai

Az irányzat, amely a türelem jelszavával lépett színre, ma a legvirulensebb intolerancia jegyeit mutatja.

Mielőtt a liberalizmusról most induló vitában – a szíves felkérésnek eleget téve – kifejteném saját álláspontom, utalnom kell arra, hogy nem vagyok a politikaelmélet szakavatott művelője, nem is köt le túlságosan a politika világa, mivel az emberi létezés végső értelmét jóval magasabb szinten, a művészetben, a vallásban, a metafizikai szemlélődésben vélem megtalálni. A továbbiakban elsődlegesen Csizmadia Ervin vitaindító írásának (Liberalizmus és liberális demokrácia, MN, 2016. január 8.) néhány felvetésére reagálok majd. Elöljáróban azonban ettől függetlenül is hangsúlyozni kívánok két tényezőt. Mindenekelőtt azt, hogy a liberalizmus gondolatrendszerét – annak eredeti célkitűzéseit és eljárásmódját – nemesnek és előremutatónak tartom. Számomra a liberalizmus a fair gondolkodás és cselekvés megjelenését jelenti a politikában. A liberalizmussal voltaképp a gentleman lép színre a politikai életben. Fő gondolatai és elvárásai – például az egyének és a kisebbségek védelme, a szabadságjogok biztosítása, a tolerancia érvényesítése – nem csupán tiszteletet érdemlő, hanem azt is parancsoló alapelvek. S e ponton is idézem mesterem, Ortega y Gasset, a konzervatív liberalizmus kiváló képviselőjének néhány sorát: „A liberalizmusnak, a legmagasabb rendű gondolatnak, amelyet eddig feltalált az emberiség, a sajátképpeni európai gondolatnak megvan a veleszületett eleganciája, mégpedig az, hogy nem képes harcolni, ha előtte nem nyújtja oda saját jobbját az ellenfélnek.”

Annak reményében indítottuk el ezt a vitát a liberalizmusról és a liberális demokráciáról, hogy a hozzászólások nyomán számos kérdést tisztábban láthatunk, s hogy elfogultságaival szemben minden résztvevő inkább az érveket részesíti előnyben. Jó lenne, ha az olvasó úgy érezné, a mai Magyarországon lehet értelmes és színvonalas közéleti diskurzust folytatni. Olyan témákról is, amelyek erősen polarizálják a közvéleményt, miközben az álláspontok megalapozása sokszor a napi politika szintjén történik. Amikor Európa mindennapjait olyan események rengetik meg régen tapasztalt mértékben, amelyek jövőnkre is befolyással lesznek, azt is tisztáznunk kellene, hogy valójában milyen értékeket védünk. Mert legyenek ezek konzervatív vagy liberális értékek, nem mindegy, hogy képviseletük az eredeti eszmerendszer vagy a pártpolitika mentén történik-e. De bízzuk a kérdéseket és a válaszokat a résztvevőkre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ez a vita szerény hozzájárulás lehet egy tisztább, igényesebb társadalmi közbeszéd megvalósulásához.

(A szerk.)

A másik megjegyzésem viszont már inkább kapcsolódik a vitaindító tanulmányhoz, amely megkérdőjelezi azt az általános vélekedést, hogy a demokrácia csakis liberális lehet. Valóban, e vélekedést már pusztán történeti aspektusból sem lehet elfogadni, hiszen egyetlen ókori demokrácia sem tekinthető liberálisnak (az antikvitás egyáltalán nem ismerte a liberalizmust). Elméletileg pedig azért nem, mert e két fogalom a politikai gyakorlat két teljesen különböző irányulásához kapcsolható. A demokrácia arra a kérdésre ad választ, hogy ki gyakorolja a közhatalmat (az állampolgárok közössége); a liberalizmus pedig arra, hogy ennek gyakorlása milyen formában történik, konkrétan: hol húzódnak a közhatalom határai, bárki gyakorolja is azt. Ortega y Gasset így vélekedik: „a közhatalom – gyakorolja azt akár egy autokrata, akár pedig a nép – nem lehet abszolút; a személyeknek jogaik vannak, s ezek előzetesek az állam mindennemű beavatkozásához képest”. Ennélfogva demokrácia és liberalizmus művi összehegesztésének kísérlete több szempontból is elhibázott.

S most térek ki a vitaindító tanulmányra; Csizmadia Ervin írását mértéktartó, kiegyensúlyozott tanulmánynak tartom, alkalmas a tisztázó diskurzus elindítására. A továbbiakban ezért inkább azon momentumokra térek ki, amelyek továbbgondolásra késztetnek, illetve amelyekkel szemben fenntartásaim vannak. Négy ilyen elemet emelek ki. Először is nem tudom maradéktalanul elfogadni a szerzőnek azt a különbségtételét, amelylyel elválasztja egymástól a liberalizmust mint ideológiát, illetve a liberalizmust mint pártpolitikát. Azt a véleményét viszont, hogy a liberalizmus esetében is végső soron egy értelmezéstani-hermeneutikai kérdéssel van dolgunk, magam is osztom. (A különbség kettőnk között e vonatkozásban az, hogy jómagam a liberalizmust többnek tartom egyszerű ideológiánál: számomra nem csupán politikai elmélet, hanem olyan létértelmezés, világszervező erő, amely a puszta politikum világán messze túlnyúlik.) Viszont az ideológia és a pártpolitika közötti határvonás már arra az eljárásra emlékeztet, amelyet korábban a marxizmus (még korábban pedig a vallási rendszerek) megítélése kapcsán is tapasztalhattunk: e szerint az ideológia (az „elmélet”) minden szempontból megfelelő, problémák csak a megvalósítás (a „gyakorlat”) vonatkozásában léteznek.

Ezzel szemben szociológiai közhely „az eredmény a cél” tétele: bármilyen magasztos célokkal is kezdje el valamely elmélet a világ átalakítását, céljainak ereje és hatékonysága mégis csak abban mérhető le, amit ténylegesen létrehozott. S ez alól a liberalizmus sem kivétel. Másodszor, idegenkedést váltott ki belőlem a szerző ama kitétele, amely a liberalizmus követőit valamilyen „élenjárósághoz” rendeli hozzá: „azok az emberek »egyesülnek« a liberalizmus zászlaja alatt, akik magukat élenjárónak gondolják ” Ráadásul ehhez később még társul a „haladás” terminusa is. Hát ez engem erősen emlékeztet a „munkásosztály élcsapatának” kliséjére. Egyáltalán, miért kell „élenjárónak” minősíteni azokat, akik a liberalizmus zászlaja alatt egyesülnek? S miért nem illetheti meg e minősítés azokat, akik mondjuk a konzervatizmust választják? Honnan tudjuk egyáltalán, hogy valakik „a fejlődés élén járnak”? S mit nevezhetünk valójában „fejlődésnek”, „haladásnak”? Olyan magától értődő volna? Csak azért, mert az időben „előrefelé” megyünk, s egyes gazdasági, szociális mutatók gyarapodnak, máris „fejlődésről” beszélhetünk? A haladásnak e leszűkítően értelmezett automatizmusában a XIX. vagy a XX. század elejének embere még hihetett – ma viszont alapvetően más a helyzet.

Harmadszor, az a kérdés viszont, hogy „mit tud kezdeni ez a liberális demokrácia a saját maga által keltett igényekkel”, már továbbgondolkodásra késztet. Részben azért is, mert e vonatkozásban lesújtó az, amit tapasztalok, döbbenetes igénytelenségek egész sorát látom. Úgy tűnik, a mai liberális demokrácia a nevét adta ahhoz a világrendhez, amely jelenleg kiterjed a földgolyó meghatározó hányadára; s ez az összefonódás nehezen vakarható le róla. Márpedig az „igények” csődje az emberrel kapcsolatos elvárások terén mutatkozik leginkább. Minden ideológia értéke, így a liberalizmusé is, legfőképp azon mérhető le, mit vár el az embertől. S épp ez a fő probléma: a liberális demokrácia azonosulni látszik azzal az „emberigénnyel”, amely jelenkorunkra kiváltképp jellemző. A roppant összetett kérdéskörből – némileg élesebb megfogalmazással – most két sajátosságot emelek ki. Az egyik, hogy a jelenlegi világrenddel azonosuló liberális demokráciának – az elvárások síkján – nem emberekre van szüksége, hanem intelligens csimpánzokra, ki- és bekapcsolható lényekre, akiket rövid idő alatt be lehet tanítani meghatározott műveletek elvégzésére, mégpedig anélkül, hogy a tágabb összefüggésekkel tisztában lennének.

S itt most nemcsak gépeknek alárendelt, futószalagsoroknak kiszolgáltatott emberekről van szó, hanem a laboratóriumokról, kísérleti intézetekről, a tudományos kutatások centrumairól is – s az egyetemes adminisztrálásról az élet szinte valamennyi területén. Félünk kimondani, pedig ez a helyzet: az emberek által végzett munka zömmel nem méltó az emberhez. A másik tipikus igényt, amely mintegy kiegészíti az előbbit, egy német kifejezés közvetíti leginkább, Nietzsche szótárában is fellelhető, így hangzik: Stimmvieh. Magyarra talán úgy lehetne fordítani, hogy „szavazóbarom” (Szabó Dezső „voksbaromnak” fordítja). A megvezetett, csak a pillanatnyi szituáció által sodort, táplált, nemegyszer saját érdekeit sem felismerő szavazó lényről van itt szó. A választásokon való részvételt, a szavazást eredendően valami szakrális jelentőségű eseménynek tekintem; a felelős egyén ezen aktussal lép be a politikai közösség világába, s az általánosság szintjén fejezi ki személyes akaratát. Ámde értelme ennek csak akkor van, ha mindebben tiszta, személyes énjének leglényege is megmutatkozhat, s ha valóban átlátja a történések fő irányulását. A választópolgárt akkor züllesztik szavazóbarommá, ha a percmédia és a tömegmanipulálás által narkotizált, megtévesztett, szellemileg lepusztított lényként tántorog az urna elé, s ha az autonómiának még az írmagját sem találjuk benne. Nos, ezeken a pontokon látom megrendülni a mai világ „emberigényét”.

Végül, negyedszer, a tolerancia problémáját említem; érződik, hogy a cikk szerzőjének is komoly fejtörést okoz. A kortárs liberalizmus színeváltozásának legmegdöbbentőbb vonásaival valóban itt találkozunk leginkább. Hogyan eshetett meg vajon, hogy épp az az irányzat, amely a minden téren megnyilvánuló türelem jelszavával lépett színre, ma a legvirulensebb intolerancia jegyeit mutatja? E folyamatot lehetne a liberalizmus „bolsevizálódásának”, „jakobinizálódásának” nevezni, bizonyos történeti áthallások miatt ezt mégsem teszem. Hanem inkább – a jelenlegi kifejezésekhez közelebb maradva – politikailag korrekt totalitarizmusnak nevezem. A hajdani toleráns liberális gentleman átváltozott intoleráns inkvizítorrá; s immár hajlandó anatémával sújtani mindazokat, akik mernek szembefordulni az általa fősodrúnak nyilvánított állásfoglalással. Isten–haza–család: érdemes e konzervatív alapértékek sorsát történeti léptékben nyomon követni. Isten kiiktatására főleg a XVIII–XIX. században került sor, ezt követte a XX. század jó részében a haza diszkreditálása. S most, a XXI. században a család szisztematikus szétzúzását láthatjuk európai méretekben. S korántsem az ellenfélnek való ama kéznyújtás szellemében, amelyről Ortega y Gasset száz esztendeje írt, hanem a módszeres megszüntetés – hogy ne mondjam: likvidálás – formájában.

Nos, úgy vélem, ez az intolerancia is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy napjainkra a liberalizmus számos vonatkozásban átalakult szitokszóvá.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár