A liberalizmus bájai és bajai

Az irányzat, amely a türelem jelszavával lépett színre, ma a legvirulensebb intolerancia jegyeit mutatja.

(A szerk.)

A másik megjegyzésem viszont már inkább kapcsolódik a vitaindító tanulmányhoz, amely megkérdőjelezi azt az általános vélekedést, hogy a demokrácia csakis liberális lehet. Valóban, e vélekedést már pusztán történeti aspektusból sem lehet elfogadni, hiszen egyetlen ókori demokrácia sem tekinthető liberálisnak (az antikvitás egyáltalán nem ismerte a liberalizmust). Elméletileg pedig azért nem, mert e két fogalom a politikai gyakorlat két teljesen különböző irányulásához kapcsolható. A demokrácia arra a kérdésre ad választ, hogy ki gyakorolja a közhatalmat (az állampolgárok közössége); a liberalizmus pedig arra, hogy ennek gyakorlása milyen formában történik, konkrétan: hol húzódnak a közhatalom határai, bárki gyakorolja is azt. Ortega y Gasset így vélekedik: „a közhatalom – gyakorolja azt akár egy autokrata, akár pedig a nép – nem lehet abszolút; a személyeknek jogaik vannak, s ezek előzetesek az állam mindennemű beavatkozásához képest”. Ennélfogva demokrácia és liberalizmus művi összehegesztésének kísérlete több szempontból is elhibázott.

S most térek ki a vitaindító tanulmányra; Csizmadia Ervin írását mértéktartó, kiegyensúlyozott tanulmánynak tartom, alkalmas a tisztázó diskurzus elindítására. A továbbiakban ezért inkább azon momentumokra térek ki, amelyek továbbgondolásra késztetnek, illetve amelyekkel szemben fenntartásaim vannak. Négy ilyen elemet emelek ki. Először is nem tudom maradéktalanul elfogadni a szerzőnek azt a különbségtételét, amelylyel elválasztja egymástól a liberalizmust mint ideológiát, illetve a liberalizmust mint pártpolitikát. Azt a véleményét viszont, hogy a liberalizmus esetében is végső soron egy értelmezéstani-hermeneutikai kérdéssel van dolgunk, magam is osztom. (A különbség kettőnk között e vonatkozásban az, hogy jómagam a liberalizmust többnek tartom egyszerű ideológiánál: számomra nem csupán politikai elmélet, hanem olyan létértelmezés, világszervező erő, amely a puszta politikum világán messze túlnyúlik.) Viszont az ideológia és a pártpolitika közötti határvonás már arra az eljárásra emlékeztet, amelyet korábban a marxizmus (még korábban pedig a vallási rendszerek) megítélése kapcsán is tapasztalhattunk: e szerint az ideológia (az „elmélet”) minden szempontból megfelelő, problémák csak a megvalósítás (a „gyakorlat”) vonatkozásában léteznek.

Ezzel szemben szociológiai közhely „az eredmény a cél” tétele: bármilyen magasztos célokkal is kezdje el valamely elmélet a világ átalakítását, céljainak ereje és hatékonysága mégis csak abban mérhető le, amit ténylegesen létrehozott. S ez alól a liberalizmus sem kivétel. Másodszor, idegenkedést váltott ki belőlem a szerző ama kitétele, amely a liberalizmus követőit valamilyen „élenjárósághoz” rendeli hozzá: „azok az emberek »egyesülnek« a liberalizmus zászlaja alatt, akik magukat élenjárónak gondolják ” Ráadásul ehhez később még társul a „haladás” terminusa is. Hát ez engem erősen emlékeztet a „munkásosztály élcsapatának” kliséjére. Egyáltalán, miért kell „élenjárónak” minősíteni azokat, akik a liberalizmus zászlaja alatt egyesülnek? S miért nem illetheti meg e minősítés azokat, akik mondjuk a konzervatizmust választják? Honnan tudjuk egyáltalán, hogy valakik „a fejlődés élén járnak”? S mit nevezhetünk valójában „fejlődésnek”, „haladásnak”? Olyan magától értődő volna? Csak azért, mert az időben „előrefelé” megyünk, s egyes gazdasági, szociális mutatók gyarapodnak, máris „fejlődésről” beszélhetünk? A haladásnak e leszűkítően értelmezett automatizmusában a XIX. vagy a XX. század elejének embere még hihetett – ma viszont alapvetően más a helyzet.

Harmadszor, az a kérdés viszont, hogy „mit tud kezdeni ez a liberális demokrácia a saját maga által keltett igényekkel”, már továbbgondolkodásra késztet. Részben azért is, mert e vonatkozásban lesújtó az, amit tapasztalok, döbbenetes igénytelenségek egész sorát látom. Úgy tűnik, a mai liberális demokrácia a nevét adta ahhoz a világrendhez, amely jelenleg kiterjed a földgolyó meghatározó hányadára; s ez az összefonódás nehezen vakarható le róla. Márpedig az „igények” csődje az emberrel kapcsolatos elvárások terén mutatkozik leginkább. Minden ideológia értéke, így a liberalizmusé is, legfőképp azon mérhető le, mit vár el az embertől. S épp ez a fő probléma: a liberális demokrácia azonosulni látszik azzal az „emberigénnyel”, amely jelenkorunkra kiváltképp jellemző. A roppant összetett kérdéskörből – némileg élesebb megfogalmazással – most két sajátosságot emelek ki. Az egyik, hogy a jelenlegi világrenddel azonosuló liberális demokráciának – az elvárások síkján – nem emberekre van szüksége, hanem intelligens csimpánzokra, ki- és bekapcsolható lényekre, akiket rövid idő alatt be lehet tanítani meghatározott műveletek elvégzésére, mégpedig anélkül, hogy a tágabb összefüggésekkel tisztában lennének.

S itt most nemcsak gépeknek alárendelt, futószalagsoroknak kiszolgáltatott emberekről van szó, hanem a laboratóriumokról, kísérleti intézetekről, a tudományos kutatások centrumairól is – s az egyetemes adminisztrálásról az élet szinte valamennyi területén. Félünk kimondani, pedig ez a helyzet: az emberek által végzett munka zömmel nem méltó az emberhez. A másik tipikus igényt, amely mintegy kiegészíti az előbbit, egy német kifejezés közvetíti leginkább, Nietzsche szótárában is fellelhető, így hangzik: Stimmvieh. Magyarra talán úgy lehetne fordítani, hogy „szavazóbarom” (Szabó Dezső „voksbaromnak” fordítja). A megvezetett, csak a pillanatnyi szituáció által sodort, táplált, nemegyszer saját érdekeit sem felismerő szavazó lényről van itt szó. A választásokon való részvételt, a szavazást eredendően valami szakrális jelentőségű eseménynek tekintem; a felelős egyén ezen aktussal lép be a politikai közösség világába, s az általánosság szintjén fejezi ki személyes akaratát. Ámde értelme ennek csak akkor van, ha mindebben tiszta, személyes énjének leglényege is megmutatkozhat, s ha valóban átlátja a történések fő irányulását. A választópolgárt akkor züllesztik szavazóbarommá, ha a percmédia és a tömegmanipulálás által narkotizált, megtévesztett, szellemileg lepusztított lényként tántorog az urna elé, s ha az autonómiának még az írmagját sem találjuk benne. Nos, ezeken a pontokon látom megrendülni a mai világ „emberigényét”.

Végül, negyedszer, a tolerancia problémáját említem; érződik, hogy a cikk szerzőjének is komoly fejtörést okoz. A kortárs liberalizmus színeváltozásának legmegdöbbentőbb vonásaival valóban itt találkozunk leginkább. Hogyan eshetett meg vajon, hogy épp az az irányzat, amely a minden téren megnyilvánuló türelem jelszavával lépett színre, ma a legvirulensebb intolerancia jegyeit mutatja? E folyamatot lehetne a liberalizmus „bolsevizálódásának”, „jakobinizálódásának” nevezni, bizonyos történeti áthallások miatt ezt mégsem teszem. Hanem inkább – a jelenlegi kifejezésekhez közelebb maradva – politikailag korrekt totalitarizmusnak nevezem. A hajdani toleráns liberális gentleman átváltozott intoleráns inkvizítorrá; s immár hajlandó anatémával sújtani mindazokat, akik mernek szembefordulni az általa fősodrúnak nyilvánított állásfoglalással. Isten–haza–család: érdemes e konzervatív alapértékek sorsát történeti léptékben nyomon követni. Isten kiiktatására főleg a XVIII–XIX. században került sor, ezt követte a XX. század jó részében a haza diszkreditálása. S most, a XXI. században a család szisztematikus szétzúzását láthatjuk európai méretekben. S korántsem az ellenfélnek való ama kéznyújtás szellemében, amelyről Ortega y Gasset száz esztendeje írt, hanem a módszeres megszüntetés – hogy ne mondjam: likvidálás – formájában.

Nos, úgy vélem, ez az intolerancia is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy napjainkra a liberalizmus számos vonatkozásban átalakult szitokszóvá.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár