Homályban maradunk

Már az illúziója sincs meg annak, hogy négyévente helyes döntést hozhatunk.

A szöveg nem a regnáló miniszterelnök szájából hangzott el, de előadója meghatározó személyisége a hatalomnak: a kormány agytrösztjeként működő, sok milliárd forintnyi közpénzzel kitömött Századvég stratégiai igazgatója ő, aki – mint a cég honlapján olvasható – „a kormányzással kapcsolatos stratégiai kutatások vezetője”. Honlapot is kapott a rendszertől, ahol megvalósíthatja önmagát. Ha ő terméknek tartja, amiben sok millióan hittek-hisznek, az egy nehezen elhessegethető gondolatot ültet el a fejekben: hogy A polgári Magyarországért című Fidesz-program (1996) és minden más, amit a párt vezetői azóta mondtak, tettek, nem szívből jött. Nem hisznek benne, csak árulják, mert ez vezet a hatalomhoz. Tehát a polgári Magyarország is a füstgépből jön. Gyurcsány a demokrácia illúzióját rombolta le, G. Fodor a polgári oldalét.

Ám akkor se eshetnénk hanyatt megdöbbenésünkben, ha a stratégiai igazgató igazat szólt volna. Elvégre, aki már tudatánál volt, emlékezhet az 1990 és 1994 közötti Fideszre. Elég nagy bakugrás kell eljutni onnan, a szélliberálistól a polgári konzervatívig, és közben mindkettőben hinni. Minden ember változékony, mint az időjárás, de talán nem ennyire. Ezért ne zárjuk ki a lehetőségét: (legalább) az egyik pártirányvonal politikai termék lehetett.

Hasonló gondolatok foglalkoztatják Zárug Péter Farkas politológust is, aki a múlt heti Demokratában ezt írta: „A Fidesz polgári, nemzeti és keresztény jellegét nem a Fidesz adta 1996-tól egészen máig. Merthogy nem tartozott a jobboldali táborba. 1994-ben még a Soros által üzemeltetett SZDSZ-szel és Zwack Péter Vállalkozók Pártjával lendült neki a választásoknak mint a liberális tömb ifjú titánja. Mai szellemi holdudvarának jó néhány bértollnoka és hangos pártpretoriánusa a Népszabadságban, a Magyar Narancsban és az Élet és Irodalomban tartotta nacionalistának, mucsainak és kirekesztő kereszténynek az MDF–KDNP– FKGP–MIÉP pártokból és szavazóikból álló nemzeti-polgári tábort.” Látnivaló: a szerencse és a köpönyeg is forgandó. De nem csak a kormánypárt önképében, ars poeticájában vannak gubancok. Nem tudok egyetlen valamirevaló hazai politikai szervezetről, amelynél ne lennének kisebb-nagyobb anomáliák, nehezen magyarázható vargabetűk, zavaros múltú figurák, botrányok. Csoda-e, hogy az egyszeri honpolgár alig tud eligazodni a változó ideológiájú, a szavazókat leplezetlenül manipuláló erők között?

Sajtóosztályok, tájékoztatási központok, kabinetirodák állnak ugrásra készen, hogy mindent megmagyarázzanak, aztán ha úgy alakul, mindennek az ellenkezőjét is. A gyakorlatban ez úgy fest: ha például Hóman Bálintot rehabilitálja a bíróság, akkor ki kell jelenteni: „reméljük, hogy hamarosan a tudományos és közéleti rehabilitáció is meg fog történni”. Ha később külső erők nehezményezik, hogy szobrot kapjon a néhai kultuszminiszter, akkor mondjuk azt: „olyan politikusnak nem támogathatja a kormány a szoborállítását, aki elnyomókkal működött együtt, és kollaborált Magyarország elnyomóival”. Aztán persze tagadjuk le, hogy a meghátrálás az amerikai zsarolásnak köszönhető. A miniszterelnök beszédeiben időnként fölbukkan, hogy a magyar egy szabadságharcos nép. Ő ezzel nem csupán tisztában van, hanem politikáját erre is építi. A valódi rebellió (bankok, multik megadóztatása) fontos, támogatandó, de a marionett-szabadságharcokból köszönjük, nem kérünk.

Aztán ott van a halálbüntetés. Várjuk ki, hogy történjen egy borzalmas bűntény, amin az egész ország felháborodik, utána álljunk ki, és mondjuk azt: jó lenne az ilyen gyilkosokat kötélen látni. Két napra rá nyugtassuk meg az Európai Bizottság elnökét, hogy nem is akarunk halálbüntetést. Egy hónap múlva felvethetjük, hogy legyen tagállami hatáskör a bevezetése. Majd hamar jelentsük ki újra, hogy az Európai Bizottságnak van igaza. A lényeg, hogy a kedves szavazópolgár és a kedves Brüsszel is egyidejűleg érezze, egy nótát fújunk vele. Ha érdekünk úgy kívánja, közöljük: „az RTL fenyegeti az országot, megzsarolja a nézőket és a politikusokat”. Pár hónap múlva már keveseknek fog szemet szúrni, ha arról beszélünk, milyen nagyra értékeljük a csatorna kiegyensúlyozottságát, semlegességét.

Ugyanez megy a másik oldalon is, némi nemzetvesztő bukéval kiegészítve. Amikor az ember azt gondolná, hogy itt egy nagyszerű, történelmi léptékűnek tűnő döntés, mint amilyen a családi otthonteremtési kedvezmény (csok), ebbe aztán jóérzésű ember nem köthet bele, akkor érkezik az ellenzék és sajtója, és ugyanott folytatja a hazudozást, rémhírterjesztést, ahol egyébként abba sem hagyta. Korózs Lajos (MSZP) azzal bírt előállni, hogy a csok sem fogja egyben tartani a családokat (Ki mondta, hogy erről szól a támogatás?) Majd hozzátette: néhány évig meglendül majd a gyerekszám, de hosszabb távon nem születik több apróság. Hogy ezt a baljóslatát madarak röptéből vagy állati ürülékből olvasta-e ki, nem tudjuk. Mindenesetre az alaphangot már az origós Micskei Lajos megadta, amikor azzal riogatott: „Rengeteg kárt okozhat a csok ( ) lehet, hogy nem is éri el a célját: nem fog több gyermek születni”. (Ez utóbbi rész csupa nagybetűvel, mintegy szuggerálva az olvasót.)

A füstgépek csúcsra járatva, a homálytól már nemcsak az erdőt, a fát sem látjuk.