Legtöbbünket könnyű vezetni, megvezetni. Nincs időnk, lehetőségünk és talán kedvünk sem átlátni a politikusok által ránk bocsátott homályon, megismerni közügyeink valódi hátterét. Így aztán a kellő tudás híján döntünk négyévenként hazánk sorsáról. Sokan vagyunk vele úgy: nem szerelemből húzzuk be az ikszet valahová, hanem a kisebbik rosszra szavazunk – attól függően, amit megelőzően látni véltünk a homályon inneni és túli világból. Megválasztott korifeusaink irányítják a füstgépeket, mi meg csak pislogunk, köhögünk és sokszor bizony halvány segédfogalmunk sincs arról, mi folyhat a háttérben, miért beszélnek összevissza az öltönyös urak, miért ködösítenek.
Ám nemcsak a törvény, a rendszer szövedéke is „mindig fölfeslik valahol”. Csak két példa. Ki-ki vérmérséklete szerint ült vagy állt a rádió mellett idestova kilenc és fél esztendeje, és hallgathatta, amint miniszterelnökünk beismeri, miként csinált bohócot az egész országból az újbóli hatalomra kerülésért. Némelyek szerint maga a szónok hozatta nyilvánosságra a beszédet – az biztos, hogy a hatása alá kerültünk. Egy pillanatra mintha lekapcsolták volna a füstgépeket, és láttuk, ahogy a színpadon a füstből kibontakozva ott állnak az ország vezetői, és szemberöhögnek mindannyiunkat. Katartikus pillanat volt. A kiszivárogtatásnak köszönhetően nemcsak megbuktak, de egyhamar nem vergődnek újra hatalomra. Nemcsak kormányképtelenségük miatt (e tájékon milliók vannak, akiket ez nem izgat), hanem mert elvették tőlünk az illúziót. A demokráciacirkusz illúzióját.
Következményeiben nem említhető egy lapon az őszödi beszéddel G. Fodor Gábor egy évvel ezelőtti kitárulkozása; nem volt utána tömegtüntetés vagy székházostrom, csak néhány dühös újságcikk, fideszes elhatárolódás. És mégis, a két megszólalást rokoni szálak fűzik össze. Aki esetleg nem emlékezne, G. Fodor a Magyar Narancsnak azt nyilatkozta: „a jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a polgári Magyarország hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még mindig azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közötti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés.”
A szöveg nem a regnáló miniszterelnök szájából hangzott el, de előadója meghatározó személyisége a hatalomnak: a kormány agytrösztjeként működő, sok milliárd forintnyi közpénzzel kitömött Századvég stratégiai igazgatója ő, aki – mint a cég honlapján olvasható – „a kormányzással kapcsolatos stratégiai kutatások vezetője”. Honlapot is kapott a rendszertől, ahol megvalósíthatja önmagát. Ha ő terméknek tartja, amiben sok millióan hittek-hisznek, az egy nehezen elhessegethető gondolatot ültet el a fejekben: hogy A polgári Magyarországért című Fidesz-program (1996) és minden más, amit a párt vezetői azóta mondtak, tettek, nem szívből jött. Nem hisznek benne, csak árulják, mert ez vezet a hatalomhoz. Tehát a polgári Magyarország is a füstgépből jön. Gyurcsány a demokrácia illúzióját rombolta le, G. Fodor a polgári oldalét.
Ám akkor se eshetnénk hanyatt megdöbbenésünkben, ha a stratégiai igazgató igazat szólt volna. Elvégre, aki már tudatánál volt, emlékezhet az 1990 és 1994 közötti Fideszre. Elég nagy bakugrás kell eljutni onnan, a szélliberálistól a polgári konzervatívig, és közben mindkettőben hinni. Minden ember változékony, mint az időjárás, de talán nem ennyire. Ezért ne zárjuk ki a lehetőségét: (legalább) az egyik pártirányvonal politikai termék lehetett.
Hasonló gondolatok foglalkoztatják Zárug Péter Farkas politológust is, aki a múlt heti Demokratában ezt írta: „A Fidesz polgári, nemzeti és keresztény jellegét nem a Fidesz adta 1996-tól egészen máig. Merthogy nem tartozott a jobboldali táborba. 1994-ben még a Soros által üzemeltetett SZDSZ-szel és Zwack Péter Vállalkozók Pártjával lendült neki a választásoknak mint a liberális tömb ifjú titánja. Mai szellemi holdudvarának jó néhány bértollnoka és hangos pártpretoriánusa a Népszabadságban, a Magyar Narancsban és az Élet és Irodalomban tartotta nacionalistának, mucsainak és kirekesztő kereszténynek az MDF–KDNP– FKGP–MIÉP pártokból és szavazóikból álló nemzeti-polgári tábort.” Látnivaló: a szerencse és a köpönyeg is forgandó. De nem csak a kormánypárt önképében, ars poeticájában vannak gubancok. Nem tudok egyetlen valamirevaló hazai politikai szervezetről, amelynél ne lennének kisebb-nagyobb anomáliák, nehezen magyarázható vargabetűk, zavaros múltú figurák, botrányok. Csoda-e, hogy az egyszeri honpolgár alig tud eligazodni a változó ideológiájú, a szavazókat leplezetlenül manipuláló erők között?
Sajtóosztályok, tájékoztatási központok, kabinetirodák állnak ugrásra készen, hogy mindent megmagyarázzanak, aztán ha úgy alakul, mindennek az ellenkezőjét is. A gyakorlatban ez úgy fest: ha például Hóman Bálintot rehabilitálja a bíróság, akkor ki kell jelenteni: „reméljük, hogy hamarosan a tudományos és közéleti rehabilitáció is meg fog történni”. Ha később külső erők nehezményezik, hogy szobrot kapjon a néhai kultuszminiszter, akkor mondjuk azt: „olyan politikusnak nem támogathatja a kormány a szoborállítását, aki elnyomókkal működött együtt, és kollaborált Magyarország elnyomóival”. Aztán persze tagadjuk le, hogy a meghátrálás az amerikai zsarolásnak köszönhető. A miniszterelnök beszédeiben időnként fölbukkan, hogy a magyar egy szabadságharcos nép. Ő ezzel nem csupán tisztában van, hanem politikáját erre is építi. A valódi rebellió (bankok, multik megadóztatása) fontos, támogatandó, de a marionett-szabadságharcokból köszönjük, nem kérünk.
Aztán ott van a halálbüntetés. Várjuk ki, hogy történjen egy borzalmas bűntény, amin az egész ország felháborodik, utána álljunk ki, és mondjuk azt: jó lenne az ilyen gyilkosokat kötélen látni. Két napra rá nyugtassuk meg az Európai Bizottság elnökét, hogy nem is akarunk halálbüntetést. Egy hónap múlva felvethetjük, hogy legyen tagállami hatáskör a bevezetése. Majd hamar jelentsük ki újra, hogy az Európai Bizottságnak van igaza. A lényeg, hogy a kedves szavazópolgár és a kedves Brüsszel is egyidejűleg érezze, egy nótát fújunk vele. Ha érdekünk úgy kívánja, közöljük: „az RTL fenyegeti az országot, megzsarolja a nézőket és a politikusokat”. Pár hónap múlva már keveseknek fog szemet szúrni, ha arról beszélünk, milyen nagyra értékeljük a csatorna kiegyensúlyozottságát, semlegességét.
Ugyanez megy a másik oldalon is, némi nemzetvesztő bukéval kiegészítve. Amikor az ember azt gondolná, hogy itt egy nagyszerű, történelmi léptékűnek tűnő döntés, mint amilyen a családi otthonteremtési kedvezmény (csok), ebbe aztán jóérzésű ember nem köthet bele, akkor érkezik az ellenzék és sajtója, és ugyanott folytatja a hazudozást, rémhírterjesztést, ahol egyébként abba sem hagyta. Korózs Lajos (MSZP) azzal bírt előállni, hogy a csok sem fogja egyben tartani a családokat (Ki mondta, hogy erről szól a támogatás?) Majd hozzátette: néhány évig meglendül majd a gyerekszám, de hosszabb távon nem születik több apróság. Hogy ezt a baljóslatát madarak röptéből vagy állati ürülékből olvasta-e ki, nem tudjuk. Mindenesetre az alaphangot már az origós Micskei Lajos megadta, amikor azzal riogatott: „Rengeteg kárt okozhat a csok ( ) lehet, hogy nem is éri el a célját: nem fog több gyermek születni”. (Ez utóbbi rész csupa nagybetűvel, mintegy szuggerálva az olvasót.)
A füstgépek csúcsra járatva, a homálytól már nemcsak az erdőt, a fát sem látjuk.
