A jövő taláros kérdései

Pozitív hozadéka is lehet az új lengyel kormány és az alkotmánybíróság konfliktusának.

Így lehetséges, hogy miközben a modern demokráciák fő működési elve a politikai váltógazdaság, vagyis az, hogy a milliós választói tömegek ciklusonként – illetve egy-két ciklus után – eltávolítják a korábbi kormánytöbbséget, addig az újonnan kormányra került politikai erők szembetalálják magukat a korábbi értékhangsúlyokat képviselő alkotmánybírói többséggel. Éppen ez történt a lengyeleknél: a korábbi baloldali-jobbközép értékhangsúlyok után egy markánsabban nemzeti és keresztény értékeket hangsúlyozó új kormánytöbbség a választások megnyerése után azzal szembesült, hogy szinte az összes fontos törvényt, amelyet a választási programjában szerepeltetett, megsemmisítheti az alkotmánybíróság.

Az első fontos hozadék tehát a lengyel alkotmánybírósági konfliktus kapcsán annak szem elé kerülése, hogy ez nem volt mindig így az alkotmánybíráskodás eredeti eszméje szerint. Az csak garanciális keretet jelentett a ciklusonként változó kormányerőkkel szemben, de a társadalom alapdöntéseinek meghozatalát nem vették át az alkotmánybírák a sokmilliós állampolgári közösségtől. A konfliktus most azért jött létre, mert ma már a legtöbb alkotmánybíróság – mélyen belenyúlva a társadalom fő kérdéseinek eldöntésébe – tartalmilag is a kezébe vette a társadalom alapdöntéseinek meghozatalát. Ennek elméleti alapjaként azt hozzák fel, hogy a modern demokráciák újabban már jogállami demokráciák, és így a demokrácia jogállami komponense az, ami lehetővé teszi a főbb társadalmi kérdések elvonását az állampolgári közösség elől. Ez azonban eltorzítja a jogállamiság igazi elvét, mi több, ez a jogállam kijátszása a demokráciával szemben! Mint Varga Zs. András professzor, alkotmánybíró megfogalmazta legutóbbi könyvében: ez a „totális jogállam” új veszélye a demokráciákra.

A lengyel alkotmánybírósági válság egy másik hozadékát számomra az elmúlt hónapokban az jelentette, hogy ez felvetette a megnövekedett alkotmánybírósági hatalom bevonását a kormányformák új tudományos rendszerezésének (tipológiájának) kialakításába. Amíg ugyanis csupán az alkotmányos kereteken túllépő alkotmánybírósági aktivizmus jellemzőjeként fogjuk fel az alkotmánybíróságok részvételét a főhatalom gyakorlásában, addig csak normatív tagadással és elutasítással tudunk rá reagálni. Ám a lengyel példa megmutatta, hogy itt már egyfajta legalizált alkotmánybírósági hatalmi szereppel van dolgunk, és ezt csak a kormányformák rendszerezése felől tudjuk megfelelően elemezni. A parlamentarizmus, a prezidencializmus (ahol a köztársasági elnök a végrehajtó hatalom feje) és a félprezidencializmus (ahol a köztársasági elnöknek erős jogosítványai és vétójoga van) jelentik azokat a főbb kormányformákat, amelyeket az alkotmánytan az 1960-as évekig kialakított az állami főhatalom szerkezetének leírására az egyes országokban. Az 1980-as évektől sokasodó és egyre bővülő hatáskörökkel rendelkező alkotmánybíróságok létrejötte azonban mára szétfeszítette a kormányformák korábbi rendszerezését: ezekbe már nem lehet befogni e szervek állami főhatalmi szerepét. Ezt a főhatalmi szerepet csak egy új fogalom bevezetésével lehet visszaadni a realitásnak megfelelően, s ez a jurisztokratikus kormányforma. Megítélésem szerint a legtöbb országban, ahol alkotmánybíróság van, az állami főhatalom szerkezetét ezzel a fogalommal tudjuk leírni, amely mint kevert kormányforma létezik, hasonlóan ahhoz, ahogy a félelnöki kormányformákban a félparlamentáris szerepre visszaszorított kormánytöbbség és miniszterelnöke létezik.

A jurisztokratikus kormányforma fogalmát használva jobban meg tudjuk érteni a mostani lengyel alkotmánybírósági válságot is. A félprezidencializmusból mint kevert kormányformából ismerős az együttkormányzás (cohabitation) problémája, amikor az állami főhatalom egy része az államfő kezében van, s szembekerül a parlamenti választásokon győztes, vele szemben álló politikai erővel, élén a miniszterelnökkel. Ilyenkor megindul az alkotmányjogi birkózás, de ez nem bénítja le az állam működését, amíg a szemben álló felek betartják a vonatkozó alkotmányi és törvényi szabályokat. Ez már számtalanszor előfordult, legtisztábban a franciáknál, s ez a fogalmi keret semlegesebb elemzést tesz lehetővé, mintha csak mímelt felháborodással a demokráciát és a jogállamiságot érintő visszás eseményeként tekintenénk erre. Hasonló fejleményekre pedig fel kell készülni, annál is inkább, mert az eddigi domináns pártrendszerek felborulása – az osztrákoknál, a franciáknál és az AfD gyors előretörésével a németeknél is – előrevetíti ezekben az országokban az alkotmánybírósági hatalom és az állami főhatalmi erők közötti jövőbeli alkotmányjogi küzdelmeket.

Összegzésképpen azzal zárhatom fejtegetéseimet, hogy bár némi aggódásra ad okot a lengyeleknél most látható alkotmánybírósági konfliktus, de ha ezt semlegesebben próbáljuk meg szemlélni, akkor tanulhatunk is belőle. Ráadásul általában az alkotmánybíráskodás problémáinak megértésében is fel tudjuk használni ennek tapasztalatait.

A szerző egyetemi tanár, alkotmánybíró