Így lehetséges, hogy miközben a modern demokráciák fő működési elve a politikai váltógazdaság, vagyis az, hogy a milliós választói tömegek ciklusonként – illetve egy-két ciklus után – eltávolítják a korábbi kormánytöbbséget, addig az újonnan kormányra került politikai erők szembetalálják magukat a korábbi értékhangsúlyokat képviselő alkotmánybírói többséggel. Éppen ez történt a lengyeleknél: a korábbi baloldali-jobbközép értékhangsúlyok után egy markánsabban nemzeti és keresztény értékeket hangsúlyozó új kormánytöbbség a választások megnyerése után azzal szembesült, hogy szinte az összes fontos törvényt, amelyet a választási programjában szerepeltetett, megsemmisítheti az alkotmánybíróság.
Az első fontos hozadék tehát a lengyel alkotmánybírósági konfliktus kapcsán annak szem elé kerülése, hogy ez nem volt mindig így az alkotmánybíráskodás eredeti eszméje szerint. Az csak garanciális keretet jelentett a ciklusonként változó kormányerőkkel szemben, de a társadalom alapdöntéseinek meghozatalát nem vették át az alkotmánybírák a sokmilliós állampolgári közösségtől. A konfliktus most azért jött létre, mert ma már a legtöbb alkotmánybíróság – mélyen belenyúlva a társadalom fő kérdéseinek eldöntésébe – tartalmilag is a kezébe vette a társadalom alapdöntéseinek meghozatalát. Ennek elméleti alapjaként azt hozzák fel, hogy a modern demokráciák újabban már jogállami demokráciák, és így a demokrácia jogállami komponense az, ami lehetővé teszi a főbb társadalmi kérdések elvonását az állampolgári közösség elől. Ez azonban eltorzítja a jogállamiság igazi elvét, mi több, ez a jogállam kijátszása a demokráciával szemben! Mint Varga Zs. András professzor, alkotmánybíró megfogalmazta legutóbbi könyvében: ez a „totális jogállam” új veszélye a demokráciákra.
