A napokban olvashattuk a hírt: az Iszlám Állam szíriai harcosát, Iliass Khayarint egy belga bíróság szabadon engedte, bár első fokon öt év börtönbüntetésre ítélte. A 25 éves férfi ellen azért is nyomoznak a hatóságok, mert állítólag Szíriában lefejezett egy embert „eretnek volta” miatt. Minderről május 9-én számolt be egy belga lap, a Het Laatste Nieuws.
Ha Belgiumból hazatértünk, akkor a Nagykátai Járásbíróság esetét is megvizsgálhatjuk. Egy tápiógyörgyei férfit május 6-án ítélték el kerékpárlopás miatt. Bár az ítélet után a férfi szabadon távozott, első útja a városi vasútállomáshoz vezetett, ahol elkötött egy robogót. Az előzetes letartóztatás ezúttal nem maradt el, a nyomozás folyik.
Lassan megszokottá válik, ha bírósági esetekről hallunk, akkor percekig értetlenül állunk előttük. Miért engednek szabadlábon védekezni egy elítélt terroristát? Vagy milyen módon teljesítette a bíróság a megelőzési kötelezettségeit, milyen módon illesztette a vádlott személyiségéhez az ítéletet, ha ő a tárgyalóteremből kilépve lopni indult? Főleg úgy – már előre kifogva a szelet a kitanult demagógok vitorlájából –, hogy aki biciklit és robogót lop, az nem megélhetési bűnöző. Azt, hogy a bíróságok nem töltik be megfelelően a törvény adta kötelezettségüket, sokan, sokszor, sokféleképpen megírtuk már. Ahol emberek dolgoznak, ott megvan a hiba lehetősége. A legfőbb problémát másban is láthatjuk: a hétköznapi polgár nem tud kellő ellenőrzést gyakorolni a bíróságok működése felett. Az, aki az igazságszolgáltatás környékén dolgozik, hozzászokott az ügyek kapcsán felmerülő sablonválaszhoz: „Csak az összes irat ismeretében tudok megalapozott véleményt mondani.” A jogász az összes iratból bogarászik, míg az egyszeri földi halandónak csak az eredmény áll a rendelkezésére: ki szabadult ki vagy kit ítéltek el, milyen pert nyert vagy vesztett el. A többi nem visszakövethető.
A jogászvilágban mindig volt igény a társadalomtól való elszakadás iránt. Ez ma egyebek között az eljárások túlkomplikáltságában ölt testet. Az átlagpolgár belesodródik a hol kapkodós, hol irreálisan lassú, bikkfanyelven zajló eljárásba, ahol nincs se tér, se idő arra, hogy az ember kifejezze nemtetszését. Az eljárás végén pedig nincs hétköznapi nyelven megfogalmazott emészthető produktum. Alig van olyan ítélet, ahol úgy érezhetjük, kiderült az igazság. Félreértés ne essék, egy bírónak okos embernek kell lennie. De ennek az észnek nem lenne szabad abban megnyilvánulnia, hogy kizárólag kisebbségi komplexust teremt a kisemberben. Inkább abban kellene megnyilvánulnia, hogy a jogszabályok száraz világát a földre rángatva teremtsen ellenőrizhető és megalapozott döntéseket. Ha ez nem így történik – és Európában sajnos nem így történik –, akkor a bíróságok ebből a szempontból sem töltik be a funkciójukat. Nincs szükség ítéletgyárakra, ehelyett a társadalmi együttélési normák kézzelfogható, zsinórmértékül szolgáló intézményét kellene formálni. Napnál is világosabb, hogy ma nem ez történik. Minden egyes elhibázott bírósági döntés egy-egy csorba a jogállam gránitszikláján. Mindenkinek az lenne az érdeke, ha a bírósági eljárások nyilvánosságuk mellett átláthatók, világosak, egyszerűek és egyértelműek lennének. A bíró az eljárásban mindig az államot képviseli, vagyis végső soron minket. Abban viszont szintén mindenki egyetérthet, hogy lefejezéssel gyanúsított terroristák és bíróságról lopni indulók ne legyenek szabadlábon. És akkor még hol vagyunk az igazságosan eldöntött szomszédvitáktól, az idejében behajtott tartozásoktól, a helyes időben helyesre igazított közigazgatási döntésektől!
A szerző ügyvéd, további írásait a simor.blog.hu oldalon olvashatja.
