A világsajtó a nyersolajár második mélyrepülésének kezdetekor lecsapott a nélkülöző venezuelai lakosok témájára, ám a pénzpiacok képviselői már azóta ferde szemmel néztek a nem csak olajban gazdag országra, hogy 1999-ben Chávezt elnöknek választották. Ugyanis Fidel Castro, az akkor még erős volt kubai diktátor szövetségesévé tette Venezuelát, mert úgy látta, végre elérkezett az idő, hogy valóra váltsa a 60-as évek óta dédelgetett tervét. A venezuelai nyersolajkészlet birtokában nemcsak a kommunista szigetországot akarta megmenteni, hanem az Egyesült Államokkal szemben is minél nagyobb térségi ellensúlyról álmodott. Sikerült is feltornázni a nyersolaj árát az ezredfordulós 10-12 dolláros árról jóval 100 dollár fölé: a csúcson, 2008 júliusának végén már 127 dollárt kértek a venezuelai nyersolaj hordójáért.
De Chávez súlyos hibát követett el, amikor hallgatott Castróra. Abban a hiszemben, hogy még sokáig jó ára lesz az ország egyetlen bevételi forrásának, részben a lakossági életszínvonal javítására fordította az így kapott milliárdokat, a szintén nem lebecsülendő maradék egy részét pedig a szaporodó szövetségeseknek juttatta nagyon kedvező hitelekkel. 2007-ben Chávez azért vezethette be könnyen a régi-új modellt, az úgynevezett 21. századi szocializmust, mert a megosztott ellenzék 2005-ben amerikai biztatásra nem vett részt a parlamenti választásokon, és ezzel öt évre átengedte a terepet az új kísérletnek. A Fidel Castróban vakon hívő Chávez viszont nem készült fel a jóban a rosszra, és az olajeladásból származó hihetetlen nagyságú összeget nem olyan ágazatok kialakítására fordította, amelyek az olajárbuborék kipukkanása után némi menedéket adhattak volna a jobb idők visszatértéig.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!