Saját elvtársa, az egykori városi gerilla, José Mujica nevezte őrültnek Nicolás Maduro venezuelai elnököt múlt csütörtökön. A vérig sértett és szorult helyzetű vezető elismerte, hogy igaza van a 81 éves uruguayi exelnöknek, de ő akkor is őrülten szereti a hazáját. Az óriás termetű buszsofőrből lett venezuelai elnök nem véletlenül kapta ezt a tekintélyromboló kritikát. Még a kormánypárti szavazók is világosan látják, hogy a baloldali Hugo Chávez halálos betegsége miatt 2012 végén gyakorlatilag az utolsó pillanatban, vaktában kinevezett utód képtelen megbirkózni a három éve elhunyt volt deszantos alezredestől örökölt csődtömeggel. Maduro hajmeresztő fogásokkal élt a Chávez halála utáni kampány során, és a folytatás sem ígért sok jót. Az egyik gyűlésen helyi énekesmadárral díszített szalmakalapban csicsergett a választóknak, mondván, álmában Hugo Chávez ennek a kismadárnak a képében jelent meg neki A megválasztott Maduro ténykedése azóta inkább rémálomnak bizonyult.
A még Chávez életében kialakult új baloldali vezetés, a „boliburzsoázia” gátlástalan tagjai korábban is (vissza)éltek a kezdődő élelmiszerhiány adta lehetőségekkel, és kedvükre üzleteltek a rájuk bízott importárukkal. Ma már azért rosszabb, sőt kaotikus a helyzet, mert az olajár 2014 óta tartó újabb mélyrepülése következtében nincs elég pénze az országnak, ezért két új hitelezőjére, Kínára és Oroszországra szorul. A rövid, alig néhány évig tartó árubőség és viszonylagos jólét friss emléke miatt hamar fogy a venezuelaiak türelme. A közalkalmazottak egyre ritkábban kapják meg idejében a bérüket, ha egyáltalán eljut hozzájuk. Ezért például a szakképzésben nincs alapanyag a gyakorlati órák megtartásához, az elméleti oktatók pedig a fizetési késedelem miatt nem tartják meg óráikat. És ez még a legenyhébb reakciók közé tartozik.
A városokban szaporodnak a lincselések, önbíráskodások és fosztogatások. A közalkalmazottak élete ugyanis két alaptevékenységre szűkült: a rövidített munkára, ha van áram a munkahelyen a kétnaposra csökkentett munkahéten, valamint a sorban állásra, vagyis az elemi áru- és hiánycikkek beszerzésére. A dolgozók kevesebb bért kapnak, ezért a pénzért pedig azzal kell beérniük, amit a kétségbeesett kormányzat próbál biztosítani híveinek és a rászorulóknak. A szintén rövidített nyitvatartású boltok, áruházak előtti sorokban kormánypárti és ellenzéki lakosok egyaránt állnak, ahogy a fogyó készletű gyógyszertárak előtt is. Az olvasók képzelőerejére bízzuk, hogy kitalálják, hol szabadulnak el hamarabb az indulatok. A kórházak eszközellátása is egyre tragikusabb, amit csak súlyosbít, hogy amelyik orvos csak teheti, külföldre, főleg Floridába települ. Közben a jelentős számú portugál és spanyol emigráns lakos helyzetének javítására lépéseket tett a két anyaország, aminek nagyon nem örülnek Maduróék.
A világsajtó a nyersolajár második mélyrepülésének kezdetekor lecsapott a nélkülöző venezuelai lakosok témájára, ám a pénzpiacok képviselői már azóta ferde szemmel néztek a nem csak olajban gazdag országra, hogy 1999-ben Chávezt elnöknek választották. Ugyanis Fidel Castro, az akkor még erős volt kubai diktátor szövetségesévé tette Venezuelát, mert úgy látta, végre elérkezett az idő, hogy valóra váltsa a 60-as évek óta dédelgetett tervét. A venezuelai nyersolajkészlet birtokában nemcsak a kommunista szigetországot akarta megmenteni, hanem az Egyesült Államokkal szemben is minél nagyobb térségi ellensúlyról álmodott. Sikerült is feltornázni a nyersolaj árát az ezredfordulós 10-12 dolláros árról jóval 100 dollár fölé: a csúcson, 2008 júliusának végén már 127 dollárt kértek a venezuelai nyersolaj hordójáért.
De Chávez súlyos hibát követett el, amikor hallgatott Castróra. Abban a hiszemben, hogy még sokáig jó ára lesz az ország egyetlen bevételi forrásának, részben a lakossági életszínvonal javítására fordította az így kapott milliárdokat, a szintén nem lebecsülendő maradék egy részét pedig a szaporodó szövetségeseknek juttatta nagyon kedvező hitelekkel. 2007-ben Chávez azért vezethette be könnyen a régi-új modellt, az úgynevezett 21. századi szocializmust, mert a megosztott ellenzék 2005-ben amerikai biztatásra nem vett részt a parlamenti választásokon, és ezzel öt évre átengedte a terepet az új kísérletnek. A Fidel Castróban vakon hívő Chávez viszont nem készült fel a jóban a rosszra, és az olajeladásból származó hihetetlen nagyságú összeget nem olyan ágazatok kialakítására fordította, amelyek az olajárbuborék kipukkanása után némi menedéket adhattak volna a jobb idők visszatértéig.
Az egyszerű halandó így külföldön és Venezuelában is azt a következtetést vonhatja le, amit a nyolcvanas években nálunk viccként meséltek a létező és a működő szocializmus különbségéről: a létező nem működik, a működő meg nem létezik
