Minden politika – kicsit közhelyes ugyan, de úgy tűnik, egyelőre ez az egyetlen tanulsága a kommunizmus áldozatai emlékművének, amely Ottawában épül, pontosabban egyszer majd talán megépül. Ki gondolta volna, amikor egy évvel ezelőtt Balog Zoltán miniszter és Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója széles mosollyal átnyújtotta a magyar állam 24 millió forintos hozzájárulását a projektet vezető alapítvány elnökének, hogy milyen messze van még a cél?
Ludwik Klimkowski, a Tribute to Liberty Alapítvány vezetője akkor azt mondta, már 2016-ra, a magyar forradalom hatvanadik évfordulójára elkészülhet az emlékmű, s leleplezésére meg is hívta a magyar kormány képviselőit. Klimkowski úrról érdemes tudni, hogy végtelenül optimista alkat. Egy, az emlékműhöz készült 2012-es promóciós videón is arról beszélt, hogy ha az emberek adakoznak, pillanatok alatt elkészül a 2008 óta tervezett szoborcsoport. Bizakodása nem volt teljesen alaptalan. Akkor ugyanis még úgy volt, hogy a több mint négymillió kanadai dollárra – csaknem 900 millió forintra – rúgó építési költség 70 százalékát a kanadai kormány állja. A hiányzó összeget pedig alapvetően olyan magánszemélyek – és szervezeteik – biztosítják, akik a kommunizmus miatt hagyták el hazájukat, és Kanadában találtak új otthonra.
Aztán tavaly év végén lezajlottak az országban a választások. Megbukott a 2006 óta hatalmon lévő konzervatív kormány, az új, Justin Trudeau vezette liberális kabinet pedig már nem látta indokoltnak a nagyszabású terveket. Az állami hozzájárulást 1,5 millió kanadai dollárban maximálták, és az illetékes hatóság visszavonta az eredeti helyszínre kiadott építési engedélyt. Mi több, idén a kormány kezdeményezésére közvélemény-kutatást végeztek, amelyből kiderült: a megkérdezettek többsége jobban szeretné, ha nem a kommunizmus áldozatainak sorsát, hanem a kanadai demokratikus értékeket testesítené meg az emlékmű. Grandiózus alkotás helyett pedig jobban örülnének egy emberi léptékű szoborcsoportnak.
Így hát az eredeti látványterveknek is lőttek, amelyek alapján az emlékmű a kommunizmus áldozatait szimbolizáló százmillió „emlékkockából” épült volna fel. Egy-egy kocka minden emberért, aki a vörös hatalom alatt vesztette életét vagy nyomorodott meg testileg-lelkileg. A gondolat katartikus – persze hogy esztétikus lett volna-e, az már más kérdés. Ez olyasmi, amivel mi itt, több mint hatezer kilométerre Ottawától és kevesebb mint egy emberöltőnyire a rendszerváltástól valószínűleg kevésbé foglalkoztunk. Ahogy azt is nehéz innen – de talán még Ottawából is – megmondani, hogy a tervek megkurtítása mennyire tükrözte a kanadai lakosság érzelmeit, és mennyiben volt a liberális politikai döntéshozók demokratikus eszközökkel utólag alátámasztott dacreakciója.
