Átéljük a csodát

Sokszor szoktuk mondani, ha valami váratlanul jól sikerül, hogy csodák márpedig vannak.

Sokszor szoktuk mondani, ha valami váratlanul jól sikerül, hogy csodák márpedig vannak. Holott az esetek többségében szó sincs csodáról, hanem a befektetett munka, az ügyre fordított rengeteg energia válik eredménnyé: kihozza belőlünk azt, ami valahol mélyen bennünk szunnyadt. És persze általában kell egy hatalmas impulzus, amely mindezt felszínre emeli.

Valahogy így van ezzel a magyar labdarúgó-válogatott is, amelyik többszörösen képes volt az Európa-bajnokságon csodát tenni. Az egyik, talán legfontosabb ezek közül: nemcsak hogy kijutott 44 év után egy kontinensviadalra, hanem ott veretlenül, bravúrt bravúrra halmozva csoportelsőként lépett tovább a nyolcaddöntőbe. Ötven év után sikerült ezt ismét megtennünk, illetve az 1962-es chilei világbajnokságon zártunk utoljára veretlenül egy csoportkörben. A másik csoda, amit ennek a csapatnak köszönhetünk, hogy annyi balszerencse közt, oly sok viszály után ez a nép itt, a Kárpát-medencében újra sikeresnek érezheti magát: pár károgó varjún kívül immár képes együtt ünnepelni a fiatal az időssel, a fradista az újpestivel, a baloldali a jobboldalival.

Bármilyen furcsa, de a labdarúgás megtette azt, amire egyik párt sem képes: eggyé kovácsolta a nemzetet. Ezekben a napokban ismét felemelt fejjel jár itthon mindenki, és a mosolygó, a problémákról kis időre megfeledkező emberek végre nem az árkok mélyítésével, a másik fél eltiprásával vannak elfoglalva. Mert végre van minek örülni, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy az álmok egyszer véget érnek. Ám addig önfeledten átadhatjuk magunkat annak a tudatnak, hogy ismét kedvezően beszél rólunk a világ. A meccseken fantasztikusan szurkoló 15-20 ezer magyarról, drukkereink városokat ámulatba ejtő, ezúttal jó értelemben vett vonulásairól, Király Gábor mackóalsójáról vagy éppen a 37 éves Gera Zoltánról, akinek a teljesítményéről egy bizonyos Thierry Henry a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott a BBC-nek.

Értik, ugye, kedves olvasók? Geráról, Királyról, Dzsudzsákról és a többiekről beszélnek, nem pedig Cristiano Ronaldóról, Zlatan Ibrahimovicról vagy a többi világsztárról.

Azt mindig is lehetett tudni, hogy a labdarúgás több, mint sport, ám az egyáltalán nem volt várható, hogy a válogatott sikerei után megáll az élet az ország számos pontján, ünnepel a tömeg – hangsúlyozom: ünnepel, nem tör-zúz –, míg a helyszíneket biztosító rendőrök számára az a legfontosabb kérdés, hogy kivel játszunk a nyolcaddöntőben. Nem pedig az, hogy a sün miként oszlassa fel a Himnuszt éneklő, a forgalmat megbénító tízezreket.

Átéljük a csodát. Ugyanúgy, ahogy azok az idős nénik, akik most arról beszélgetnek, miközben az unokájukra vigyáznak a nyári szünet első heteiben, hogy vajon a Fiola felépül-e, illetve az a kis helyes kölyök, az az Ádám miként tud ilyen öreg rókákat megszégyenítő módon futballozni. A hangulatot mi sem jellemzi jobban, mint a jellegzetes magyar humor megjelenése, amely ezúttal végre-valahára nem a sajátjainkon köszörüli a nyelvét. Így kap új értelmet a belgák elleni nyolcaddöntő előtt a kormány népszavazásra buzdító plakátja: „Üzenjünk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék: ti következtek!”

Vagy ott van az a sportriporter, aki verset írt a portugáloknak két fantasztikus gólt lövő Dzsudzsákról, József Attila ismert költeményét, az Altatót hangolva át Ébresztőre. Hajdú B. István rímei tökéletesen mutatják a mai közhangulatot, sorai most egy darabig népszerűbbek lesznek, mint az eredeti vers.

És már alig várjuk, hogy vasárnap este Toulouse-ban és itthon, Magyarországon ismét megszólaljon a többmilliós kórus tolmácsolásában a Soho Party örökzöldje: „az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet…” Ők varázsolnak, mi pedig átéljük a csodát.