Nincsenek könnyű helyzetben az Amerikai Egyesült Államok kötelességtudó polgárai. Közeledik az elnökválasztás időpontja, véglegessé vált, melyik két jelöltre lehet szavazni, s bizony – finoman szólva – roppant szerény a választék. Hölgyeket nem illik negatív tartalmú kifejezésekkel illetni, ám ha azt írjuk, hogy Clintonné méltó párja annak a Trumpnak, aki leginkább egy külvárosi amorózóra emlékeztet, akkor tán érzékeltünk valamit abból az embert próbáló dilemmából, amely a választani szándékozó amerikaiakra nehezedik. Mintha nálunk egy választáson csak Gyurcsány meg Vadai Ágnes indulna. Sokan elátkoznák a demokráciát, hogy miféle képtelen döntésekre kényszerít minket. Szóval, komoly csapdahelyzetbe kerültek a derék amerikai polgárok, hiszen két rossz közül kell választaniuk, ráadásul a harmadik lehetőség, hogy nem mennek el szavazni, sem jobb, mint a másik kettő, mert egy öntudatos demokratának ez egyet jelent azzal, hogy lemond a közügyekben való aktív részvétel lehetőségéről.
A döntéshozatalban nem segít a kampány sem. Mint tudjuk, manapság egy demokratikus kampány legkisebb részét a program ismertetése teszi ki, valamivel nagyobb teret kap a jelölt önfényezése, míg a legtöbb energiát a másik lejáratására használják fel. Trumpról – sok egyéb dehonesztáló állítás mellett – azt igyekeznek elhitetni, hogy gyűlöletet szít, agresszióra buzdít, egymás ellen uszítja az embereket. Bizonyítékként azt használják fel, hogy több kampányrendezvényén is összekülönböztek a hívei és ellenfelei, s a verbális vita nemegyszer fizikai összecsapásba, véres verekedésbe torkollott. „Hát miféle erőszakos, garázda alak lehet ez a Trump, ha a leendő szavazói verekedni mennek a választási gyűlésekre?” – kérdezi az átlagos amerikai polgár (hasonlóképp a magyar is), s ha effélét kérdez, akkor a karaktergyilkos propaganda elérte a célját. Ugyanis a kérdés, miként a sugalmazás is: hülyeség. Miért mennének Trump duhaj kedvű hívei a saját jelöltjük rendezvényeire verekedni? Érdekükben állna balhét csinálni, a saját favoritjukat lejáratni? Egyáltalán, kit akarnak megverni? A velük egyetértőket, az azonos táborba tartozókat? Akármilyen féktelen, agresszív bandáról legyen is szó, ennyire töppedt agyúak nem lehetnek. Nyilvánvaló, ha mindenáron pofozkodni szeretnének, akkor Clintonné gyűléseire mennek el, ott kavarnak botrányt, a politikailag korrekt némber rajongóit agyalják meg, a demokrata párti összejöveteleknek igyekeznek rossz hírét kelteni.
A tény, hogy mindig csak Trump-féle seregléseken van botrány és bunyó, arra utal, hogy a demokrata pártiak szítják a gyűlöletet és uszítják egymás ellen az embereket, hiszen a rajongói érzik múlhatatlan szükségét, hogy Trumpot és táborát verbálisan és tettlegesen is bántalmazzák. Egyébként azt, hogy melyik politikai oldal agresszív, és melyik a béke elkötelezett barátja, mindig a hangadó médiumok döntik el. A magyar rendszerváltás egyik szép fejezete a médiumok szerint, hogy erőszakmentes volt, egy pofon nem csattant el. Történt mindez azért, mert a baloldal és a liberálisok oly hihetetlenül áldozatkészek és toleránsak voltak, hogy még a folyton véres bosszút lihegő, gyűlölettől fröcsögő, agresszív jobboldalt is megbékélésre késztették.
Jól hangzik. Persze nem igaz. A politikai hátterű kocsmai pofozkodásokat leszámítva az első, valóban pártos atrocitás a Demokratikus Charta egyik tüntetésén történt, s nem a rendőrségnek, csak a biztonsági cégnek köszönhető, hogy a maga egyedi, szépirodalmi meglátásait szendvicsemberként meghirdető urat a charta elkötelezett hívei nem lincselték meg. Az egyik tábla szövege valami olyasmi volt, hogy Konrád is csak Csurka, míg a másiké, hogy Haraszti sem lesz Petőfi. Ezt olvasván a felvonuló toleránsok oly veszett dühvel estek neki szegény embernek, oly elkötelezett pluralizmussal ütlegelték, rugdosták és taposták, mintha egy régóta keresett háborús bűnösre akadtak volna rá. Nem sokkal később Horthy Miklós újratemetése kapcsán tartott egy mocskolódó, kegyeletsértő rendezvényt a charta, s ott is tettlegesen bántalmazták azokat, akik nem lelkesedtek a műsorban elhangzó bárgyú és visszataszító szellemi teljesítményekért. Ezekkel szemben állnak a jobboldal állítólagos rémtettei, a Bajcsy-Zsilinszky úton végigkergetett zsidó fiú, vagy a földalattin combon szúrt zsidó fiú története, amelyekről sorra és egyértelműen kiderült, hogy nem igazak, de a jobboldal agresszivitásáról szóló vádaskodásoknak azóta is tápot adnak. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt jobboldali tettlegesség is. A „harag napjaként” elhíresült Torgyán-féle rendezvényt biztosító verőemberek egy fotóst beledugtak egy kukába. Kétségkívül politikai indíttatásokból tették, de egy jobboldali lap munkatársát érte az inzultus, amely tény akár kétségessé is tehetné a politikai motivációt. Aztán 2006. október 23-án kiderült, milyen is az igazi demokratikus erőszak.
