Egy hosszú böjt vége

Négy évtized kényszerű kibickedés után visszatértünk a világ futballelitjébe.

Olyan ez, mint egy álom. Sétálok Marseille-ben, és percenként boldog magyarokba botlok. Nem elmegyünk egymás mellett faarccal, mint otthon, hanem köszönünk egymásnak: hajrá, Magyarország! Egész családok is jöttek, anya, apa és két gyerek, mindannyian meggypirosba öltözve, arcukon piros-fehér-zöld csíkokkal. Mindenki mosolyog. Mivel magam is a válogatott hivatalos mezét viselem, vadidegenek köszönnek rám. A korcsmában felemelik poharukat ismeretlenek, és tört magyarsággal azt mondják: egészségedre! Az utca másik oldaláról kamaszok kiáltanak rám: „Ry, ry, Hungary!” Jó egynek lenni a legalább húszezer magyarból, aki eljött a Budapesttől ezerötszáz kilométerre lévő tengerparti városba. Hasonlóan jó volt ott lenni Bordeaux-ban, és minden bizonnyal kellemes élmény vár Lyonban is.

Az én generációmnak most adatott meg először az életében, hogy érintettként lehet ott egy fontos labdarúgó-eseményen. Eddig is lehetett jegyet venni valahogy, aztán pedig szurkolni egy kedvenc csapatnak, amelyik egyszer sem lehetett a magyar; de ez egészen más érzés. Úgy itt lenni egy Európa-bajnokságon, hogy az embernek ismeretlenek gratulálnak (ez történt az osztrák–magyar meccs után), vagy én vigasztalhatom az izlandi drukkert (hogy az általuk eddig szerzett összesen két pontnak is lehet örülni), olyan élmény, amelyet korábban el sem tudtunk képzelni.

Reggel arra ébredtem, hogy tényleg nem álom: két mérkőzés után még mindig mi vezetjük a csoportunkat! És ami talán még fontosabb: még nem kaptunk ki az Eb-n! Nekünk négy pontunk van, pontosan kétszer annyi, mint a szupersztár Cristiano Ronaldóval felálló portugáloknak. A sportvilág várakozásaival ellentétben nem mi vagyunk a csoport pofozógépe, amelynek már az is nagy dolog, hogy itt lehet, és három vereséggel fog hazautazni. Nem vagyunk alárendelt szerepben, egyfajta turistaként, aki csak azért lehet ideiglenesen jelen a nagyok között, mert tizenhatról huszonnégyre emelték az Eb-n részt vevő csapatok számát.

Ott tartunk, hogy megint számolgatunk. De mennyire más ez a számolgatás: nem a matematikában bízunk, hogy valahogy meglegyen az a fránya továbbjutás. Az szinte biztos – azért folyik a kalkuláció, hogy talán jobb volna csoportmásodikként végezni, mert akkor könnyebb ellenfél jöhet a nyolcaddöntőben. Értik ezt: talán nem kellene annyira komolyan venni az utolsó, a portugálok elleni meccset? Persze ez játék a tűzzel: ha a másik mérkőzésen Izland megveri az osztrákokat, akkor csak harmadikak leszünk. De gondolta volna valaki néhány héttel-hónappal ezelőtt, hogy ilyen problémáink lesznek az Eb-n két meccs után?

Ezzel a helyzettel a világ sem nagyon tud mit kezdeni: cikkek tucatjai születnek válogatottunk visszatéréséről a világelitbe, az új magyar csodáról. Távoli országok tévései öltöznek a nagyszerű kapus, Király Gábor legendássá nemesült szürke mackónadrágjába, Kleinheisler László szögletzászlós birkózása az izlandi vikinggel pedig mémként pörög a világhálón. Egyszer talán valaki összegyűjti a világ sport- és politikai sajtójában a napokban megjelent, Magyarországot és a magyar futballt pozitívan bemutató írásokat, és talán azt is kiszámolja, ennyi PR-cikket mennyiért lehetett volna megvenni – ez is tanulságos lenne a sportra szánt pénzeket lélegeztetőgépre átszámoló számítások után.

Már-már elfeledtük, de most brutális, megállíthatatlan erővel jött elő a futball embereket megmozgató ereje. Csak a hírekből látom, hogy otthon hogyan ünnepelnek: leáll a körút, bedugul a Margitsziget, és vidéken is mindenhol nagy a boldogság. És persze a határon túl – elmondhatatlanul jó érzés volt a Kárpát-medencei magyaroknak, amikor a csapatkapitány, Dzsudzsák Balázs azt nyilatkozta a szombati mérkőzés után, hogy Izland ellen tizenötmillióan léptek pályára, és ilyen közönség előtt nem lehet kikapni.

Itt, Marseille-ben azt látom, milyen sokan vagyunk, és milyen sokfelől jöttünk: székely zászlós székelyudvarhelyi fiatal készít közös képet torontói magyarral, és a stadionba kitett magyar zászlókra írt helységneveket le sem tudtam jegyzetelni.

Negyvenöt évesen nagyszerű érzés volt síró felnőtteket látni egy futballmérkőzésen a Himnusz alatt. Egynek lenni a több ezer megőrült, egymást ölelgető szurkoló közül, amikor egyenlítettünk Izland ellen, vagy amikor Stieber berúgta az osztrákoknak a második gólt. Végre vannak saját elmesélhető élményeim – nem másoktól kell meghallgatni, milyen volt a rádió mellett végigszurkolni a londoni 6:3-at vagy az Aranycsapat valamelyik más, legendává nemesült mérkőzését.

Négy évtized kényszerű kibickedés után visszatértünk a világ futballelitjébe. A csapatunk tele van fiatal játékossal, így talán nem kincstári optimizmus azt mondani: nem csak epizódszerepet szánt nekünk a sors. De ha véletlenül mégis, legalább részesei lehettünk a csodának.