Huszonöt évvel ezelőtt, 1991. június 19-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Ne feledjük, három évvel korábban még elképzelhetetlen volt ilyen horderejű változás. Az ország a gazdasági-lelki leterheltség, a brezsnyevi pangás állapotában élt, és a felszabadultság érzése egészen váratlanul tört rá a térségre. Bekövetkezett az, amire a tatárjárás óta nem volt példa: egy idegen hatalom önként elhagyott bennünket. Valami új kezdődött, amit magánosításnak, szerkezetváltásnak, privatizációnak, a társadalmi viszonyok átrendeződésének, összefoglalóan rendszerváltozásnak lehet nevezni. A társadalom kezdeti lelkesedését azonban hamar lehűtötte, hogy nyilvánvaló lett: az MSZMP – és a nemzetközi bankok – árnyéka rávetül a folyamatokra, és erősen blokkolja őket. Gyakorlatilag az elmúlt húsz-huszonöt évünk arról szólt, mikor tudjuk magunk mögött hagyni ezt a terhes örökséget, amelynek gazdasági és tudati hátrányai egyaránt voltak. Számtalan jel mutatta a szakítási szándékot, sok felesleges vagy annak látszó kezdeményezés indult ennek az időszaknak lezárására, de június 18-án szombaton, az izlandi–magyar meccsen bizonyosan fordulat történt. Megint bebizonyosodott, hogy a foci nem egyszerűen tömegszórakoztatás, hanem élet-halál kérdés minden nemzet számára, az öröm vagy a letargia forrása. Mert a szombati döntetlen nem vereség volt, hanem győzelem, amely logikátlanságot csak a határtalan lelkesedés képes felülírni.
A magyar fociról vallott eddigi fölfogásunk egy csapásra megváltozott: az apátia és érdektelenség hosszú évei után hirtelen örömforrássá vált, ezt pedig egyfajta lelki-szellemi újjászületésnek is mondható, látva az utcákra özönlő boldog arcokat. Régóta vártunk erre, de ugyanúgy nem hittünk benne, mint a szovjet csapatok kivonulásában – talán ezért is okozott ilyen felszabadító érzést. Bármi történjék is ezt követően, ezt a győzelmet, hogy a magyar csapat végre ledobta magáról a kisebbrendűségi komplexusát, és példamutatóan játszott, már senki nem tudja tőlünk elvenni. Az előzmények is ígéretesek voltak, amikor Norvégia ellen helyt tudtunk állni. A Dzsudzsák vezette csapat felrázta magát: bebeszélték maguknak, hogy képesek a győzelemre, a német Bernd Storck pedig használható taktikát adott a fiúk kezébe. És jöttek is az eredmények, jött az Eb. Az osztrákok fölött aratott meglepő győzelem után már indokolttá vált a felfokozott hangulat. Az izlandiak nem cáfoltak rá az őket pozitívan értékelő sajtófelvezetésekre, keményen tartották magukat, de az orosz bíró által odaítélt tizenegyes nélkül komoly bajban lettek volna. Az első félidő végén csak egy dologban lehettünk biztosak, hogy ebben a magyar csapatban megvan a kiegyenlítéshez szükséges lendület. Érezni lehetett, hogy nagyon akarják a sikert, kollektív tudattal hittük, hogy ezek a fiúk már nem is feltétlenül maguknak, hanem a szurkolóiknak, a hátországnak akarnak megfelelni. A sikert a szurkolók népes tábora is igen óhajtotta, ezért is alakult ki köztük és a csapat között már korábban szoros lelki kapcsolat.
Az izlandiak védelemre alapozott, ötlettelen játékának és a magyarok szakadatlan rohamának a 86. percben lett meg az eredménye. A lelátó magyar szekcióiban korábban elképzelhetetlen jelenetek játszódtak le. Sírás, nevetés, napkitörés, egyszóval katarzis a javából. Az energia felszabadításának egy sajátos formáját élte át a meccset nézők sokasága. A kivetítőknek köszönhetően a kisebb-nagyobb magyar városokban is tombolt a közönség, pártállásra való tekintet nélkül. Éppen csak a harangokat nem verték félre, mint 1991-ben. Leszámítva a Lenin-fiúk mai utódjait, akik nehezen vehették tudomásul, hogy a magyar csapat nem kapott ki, sőt éppen hogy a mennybe megy, és ebben a menetelésben egy egész ország a kísérőjük lesz. Mert olyan ez, mint egy feltámadás, mint az oroszok kivonulása 1991-ben, mondhatni végszóra, mert a magyar futballtól az utóbbi évtizedekben már senki nem várt semmit, legfeljebb az örök optimisták. Mostantól ismét jó magyarnak lenni. Ez a döntetlen sokkal fontosabb a magyar futballtörténelemben, mint ami a későbbiekben az Eb-n velünk történni fog, hiszen már az is fordulópont, hogy negynennégy év után kijutottunk. A magyaroknak egy keményen védekező csapat ellen sikerült kiegyenlíteniük, miközben a lélekemelő siker élményét osztották meg egy egész nemzettel Pozsonytól Magyarkanizsáig, Marseille-től Csíkszeredáig. A csapat játszott, szívvel-lélekkel akarva a győzelmet, és ennek meg is lett az eredménye.
Négy évtizednyi futballörömtelenség nem kevés egy nemzet életében, de bármilyen eredményt is ér el ez a csapat az Eb-n, megmutatta, hogy ez a generáció képes kitörni a sikertelenségből. Sikere pedig nem egyszerű közösségi élmény lett, hanem annak igazolása, hogy a magyarság lelki újjászületése megkezdődött. Ennek már nagyon itt volt az ideje – szinte végszóra jött az üzenet. Ezt a megváltásszerű élményt sokáig a politikától vártuk, és ennek voltak is reményt keltő megnyilvánulásai – gondolunk itt a 2002-es spontán tömegdemonstrációkra. Most mégis egy határvonalak nélküli, pártállástól független, szélesebb hatókörű jelenség, a futball adta meg ezt az élményt. Az elmúlt huszonöt év a nemzet szempontjából inkább tűnik bizonytalan botorkálások és hirtelen nekibuzdulások sorozatának, mint határozott haladásnak adott célok felé – ezzel az Eb-szerepléssel talán ez is megváltozik. A nemzet felébredt, a nagyszerű lelkesültség szétfoszlatja a romlott kedélyállapotot, és most már követelni fogja az újabb győzelmeket.
Az újjászületés megkezdődött. Az 1956-os magyar szabadságharc hatvanadik évfordulóján milyen konkrét és szimbolikus események egybefonódására van még szükség ahhoz, hogy végre elhiggyük, a botladozás, a nehézségek és a visszahúzó erők ellenére ez egy emelkedő nemzet?
A szerző könyvtáros
