A régi – igazi szocialista dagályossággal – azt is hozzátette, hogy ez egy szent kötelesség, ami körülbelül annyit árult el, hogy a kommunistáknak a sorkatonai szolgálat jelentette a transzcendenciát. Természetesen mindenkinek, aki teljesíti a kötelességét, elismerés jár a társadalomtól, amely elismerés nemcsak erkölcsi jellegű, hanem anyagi természetű is. Ám tanulmányaink és tapasztalataink alapján elmondhatjuk, hogy azokat, akik a haza védelmét hivatásszerűen űzik, nagyobb arányban illetik szóbeli meg mindenféle jelképes elismeréssel, mint ahogy ők igénylik: az anyagiakból szívesen látnának többet. Magyarán keveset keresnek a magyar katonák, az állomány nagyjából egytizede szociális segély felvételére szorult tavaly – ilyenkor örülhetünk, hogy már nem kétszázezer fős a magyar hadsereg.
Ám mielőtt lesújtó következtetéseket vonnánk le jelenlegi gazdasági viszonyainkról és azok okozóiról, gondoljunk arra, hogy a katonák – hasonlóan a pedagógusokhoz – szinte soha nem voltak igazán megfizetve. Talán Mátyás király fekete serege volt az egyetlen, amely elégedett lehetett a bérével – feltéve, hogy időben megkapták a pénzüket, mert a kifizetések késedelmét azonnali fosztogatásokkal kompenzálták. Jellemző, hogy többségükben cseh, lengyel, német zsoldosok voltak, magyar csak mutatóban akadt köztük. Ha a magyarok jól akartak keresni, akkor cseh, lengyel, német földre mentek katonáskodni, ugyanis a zsoldosokat mindig jobban fizetik, mint a hazájukat védő hadfiakat. Így volt ez akkor is, amikor az alkotmány még nem tette kötelességgé a haza védelmét.
A végvári vitézek rendszeresen panaszolták, hogy kevés a hópénz, márpedig lesoványodott gebékkel, rossz állapotú fegyverekkel, étlen-szomjan nem lehet visszaverni a törököt vagy a németet. A Horthy-rendszer idején irigyelt réteg volt a katonatiszteké, hiszen a kívülállóknak úgy tűnhetett, hogy mindenük megvan, pedig csak a szabályzat kényszerítette őket, hogy urizáljanak, ha tetszik nekik, ha nem. Persze a tábornokoknak már akkoriban is futotta rá a havi 1000-1500 pengőből – a legfőbb hadúr, Horthy kormányzó havi 2000 pengőt kapott –, bár egy felkapott moziszínész a többszörösét is megkereste. Egy ifjú hadnagynak viszont 260 pengőből kellett megélnie, ami a slágerbeli 200 fixnél több volt ugyan – nagyjából annyi, mint egy elemi iskolai tanító kezdő fizetése –, ám egy tiszttel szemben oly magasak voltak a társadalmi elvárások, hogy akinek nem volt saját vagyona, az komoly anyagi gondokkal küzdött. Nem lakhatott akármilyen lakásban, s bár kaptak lakbérpótlékot, a honvédség által megállapított normák és a piaci árak akkoriban sem voltak összhangban egymással. Köteles volt mindig úgy megjelenni, mintha skatulyából húzták volna elő, de az egyenruhát a fizetéséből kellett csináltatnia. Persze kaptak különböző pótlékokat, amelyek közül a 31 pengős napidíj volt a legjelentősebb. Alig várták a hadgyakorlatokat, mert a napidíjból több száz pengő többletjövedelemre tehettek szert. (A napidíj összege évtizedekig érvényben maradt, még a hetvenes években is 31 – igaz, nem pengő, hanem – forint volt az úgynevezett kiszállítási díj.)
Igazság szerint háborús időkben a fegyveres erők mindig megtalálták a módját a jövedelmük kiegészítésének. A 24 vagy 48 órás szabad rablás a kuruc kor óta a magyar hadak számára nem engedélyezett ugyan, de olyan mélyen humanista fegyveres erőnél is bevett szokás volt, mint a Vörös Hadsereg. Persze ez a mi mostani katonáinknak a legkevésbé sem alternatíva. Egyrészt: béke van. Másrészt: a szabad rablást négyéves ciklusokra osztották fel, s nem a katonák számára biztosítják a lehetőséget.
