Tavaly nyártól kezdve a Magyar Honvédség (MH) feladatrendszere a hagyományos hazai terület- és katasztrófavédelem, illetve missziós szerepvállalás mellett belbiztonsági feladatokkal (határőrizet és terrorellenes fellépés) bővült. A tömeges migrációval szembesülve és azzal kapcsolatban a maga döntését (zöldhatár fizikai lezárása) meghozva, a kormány ahhoz a humán erőforráshoz kapott, amely leggyorsabban a rendelkezésére állt, hogy kerítést építsen és folyamatosan, a rendőrséggel karöltve őrizze. A honvédség ez irányú felhasználásáról azóta is politikai vita folyik, összefüggésben a különleges jogrendi helyzetek bővítéséről folyó vitával. A rendszerváltáskor ugyanis a honvédséget szigorúan „kifelé néző” fegyveres erőként határozták meg, amelynek elsődleges feladata a kívülről érkező fegyveres támadás elhárítása. A nem jogi, hanem gyakorlati képességből adódó meghatározás szerint a honvédség a magyar államnak az a szerve, amely egy másik állammal szembeni magas intenzitású hadviselésre alkalmas.
Most, hogy lényegében nulla transzparencia mellett érik – vagy ha úgy tetszik, a kormányzati üstökben fortyog – a honvédelmi szervezet egy évtizede legjelentősebb átalakítása, nem mindegy, hogy az új, hármas tagolású feladatrendszert ráerőltetik-e a honvédségre, vagy az ideiglenes tűzoltás után ismét azzal foglalkozhat, ami a valós szerepe. Ez utóbbi persze azt feltételezné, hogy a magyar összpolitikum szembenéz súlyos tévedésével, a határőrség felszámolásával, és létrehoz egy olyan belbiztonsági-határőrizeti testületet, amilyen a világ legtöbb országában hagyományosan működik, és úgymond félúton áll a haderő és rendőrség között.
A katonai vezetés és a honvédelmi döntéshozók ambivalens érzéseket táplálnak a helyzettel kapcsolatban. Egyfelől látják, hogy a migrációellenes feladat a súlyos létszámhiánnyal és a feltöltetlenséggel párosulva igencsak degradálja a honvédség fő feladatra való alkalmasságát. Ha a vezetés a rotációs periódusok finomhangolásával igyekszik is figyelembe venni az alakulatok saját éves kiképzési tervét, van rá példa, különösen egyes szakcsapatok esetében, hogy kifejezetten gyászos hatást gyakorolt az alföldi és a dunántúli ideiglenes alkalmi kötelékben „Kalasnyikovval a háton sétálgatás” típusú szolgálat. Arról nem is beszélve, hogy egy – a folyamatban lévő illetményemelés dacára – gyenge megtartóképességű haderő „billegő” tagjaira milyen hatással van személyes, családi életük újabb (szakító)próbára tétele.
Másfelől a honvédelmi bennfentesek azt is látják, hogy mit diktál a politika, amelynek a keze a pénzcsapokon van és a szervezeti döntéseket hozza: ha nem ragadják meg a spontán jött lehetőséget, vagy ódzkodnak ellene, nem kizárt, hogy elfogy a kormányfő türelme (Hende Csaba menesztése legalábbis részben ezzel függött össze), az erős belügyi tárca pedig idővel lecsap rá. A jelenlegi honvédségi alakulatok jövője múlhat hozzáállásukon, de legalábbis a honvédelmi büdzsé folyamatban lévő – az éves GDP 0,1 százalékkal történő – emelése. Ebből a szempontból nézve a kérdés – kissé leegyszerűsítve – az, hogy a honvédség hozzájárul-e a miniszterelnök és a kormánypárt jelenleg legfontosabb népszerűségmegtartó törekvéséhez, vagy nem. Így már tökéletesen érthető a honvédelem egyik legfelsőbb vezetőjének értékelése, miszerint a migránshelyzet és a terrorellenes intézkedések kezelésében a honvédség mellőzése „nemcsak hiba, hanem bűn is lenne”.
Persze a valódi nemzeti elkötelezettségű erőknek a jövőbe kell nézniük, felülemelkedve a kicsinyes napi politikai színvonalon. Magyarországnak a migránsözöntől függetlenül továbbra is szüksége van olyan fegyveres testületre, amely képes területének védelmére egy másik állam haderejével szemben, illetve, diplomáciai mozgásterét megtartandó, bölcs politikai mérlegelés alapján expedíciós missziókban való részvételre. A felelősségteljes honvédelmi vezetésnek az aktuálpolitika diktálta, korlátozott idejű kampányok „taktikai célú” befogadásán túl ezeket az állami létezés kereteiként értelmezhető képességeket mindenkor szem előtt kell tartania. Ennek a – nyugodtan mondhatjuk – hazafias magatartásnak két sarokpontja van, az ember és a technika. Fontos a katonai-szakmai kultúrák fenntartása, a felső szintű (például mérnöki) képzések helyreállítása, az utánpótlás biztosítása. Fontos ugyanakkor a technikai modernizáció megkezdése, a drága és bonyolult eszközkategóriákban is, mert a szakmai motiváció felkeltésével ez ugyanolyan megtartó erőnek bizonyulhat, mint az illetményemelés.
Lehet, hogy most a határon az egyszerű lövészkatonának veszik a legnagyobb hasznát. De Magyarország helyzete a nemzetközi térben igenis függ a katonai eszközkészlet olyan, fajsúlyosabb darabjaitól, amelyek jó esetben soha nem kerülnek bevetésre 30-40 éves élettartamuk során, elrettentő erejükkel szolgálva a békét.
