London a sikertelen egyeztető tárgyalások után úgy döntött, megszakítja kapcsolatait a magát egyedül üdvözítőnek tartó szövetséggel, miközben Skócia vezetése továbbra is tíz körömmel ragaszkodik a status quóhoz. A szövetség megdöbbenve fogadja a példa nélküli döntést, és szigorú ellenintézkedésekkel igyekszik példát statuálni a további kiválással kacérkodó országok elrettentésére.
Anglia élén VIII. Henrik áll, és miután VII. Kelemen pápa nem volt hajlandó elválasztani Aragónia Katalintól, Henrik szakít a római katolikus egyházzal. Az ekkor még független Skóciát viszont a Franciaországgal és a katolicizmussal szoros kapcsolatot ápoló V. Jakab, Stuart Mária apja irányítja, aki szerint országának Róma oldalán a helye. Most helyettesítsük be David Cameron, Jean-Claude Juncker és Nicola Sturgeon nevét – no meg Brüsszelt –, és az 1534-es események leírása máris a 2016. június végi állapotokat tükrözi. Ki mondta hát, hogy ilyen még soha nem volt?
Úgy tűnik, Brüsszelben mégsem készültek fel erre az eredményre. Bizottsági források szerint a legfelső vezetőkben fel sem merült a brexitpártiak győzelmének lehetősége. Pedig a közvélemény-kutatások mindig is szoros eredményt jósoltak – igaz, a végső arányt, akárcsak a 2015-ös parlamenti választásnál, most sem találták el.
Végső soron ezek a hibás felmérések okolhatók az egész helyzetért: ha David Cameron tavaly csak halvány esélyt is látott volna az önálló konzervatív kormányzásra, aligha ígér népszavazást az uniós tagságól. És ha már megígérte, de nem biztos a győzelemben, talán nem áll ki teljes mellszélességgel az utóbb vesztesnek bizonyuló oldal mellett.
Cameron lemondása egyébként sokak számára csalódás. A miniszterelnök ugyanis korábban azt vallotta: bármi legyen is a népakarat, azt elfogadva fogja irányítani az országot, és ha a kilépők győznek, ő fogja levezetni az unióval folytatandó tárgyalásokat. Ha a választók előre tudtak volna a miniszterelnök döntéséről, talán másként alakul a népszavazás. A kilépők sem feltétlenül akartak kormányválságot okozni, ami rövid távon akár több bizonytalanságot is hordozhat, mint a kilépés legalább két évig tartó folyamata. Gondoljunk bele, mi történt volna, ha a Rómával való szakítás után VIII. Henrik lemond a trónról. A mostani helyzetben is egy olyan vezetőre volna szükség, aki egyrészt képes odahaza betemetni a népszavazás és az azt megelőző kampány következtében kialakult mély árkot, elcsendesítve az eredményt láthatóan elfogadni képtelen, újabb népszavazásért kampányoló tömegeket, másrészt a brüsszeli „válóperben” kellően erős kézzel tudja képviselni az ország érdekeit.
A baj csak az, hogy mintha a brexitoldalon is meglepetést keltett volna az eredmény, és egyelőre senki sem állt elő egy olyan konkrét akciótervvel, amely igazolhatná a brexittábor sokat hangoztatott ígéretét: a kilépés nem fog hosszan tartó, mély válságot okozni. Arról nem is beszélve, hogy ott egyedül Boris Johnson tűnik alkalmasnak a miniszterelnöki posztra, miközben az Európa-párti oldalon több kormányfő-kaliberű politikus is akad, akik már jelezték: nem fognak félreállni Johnson kedvéért.
A konzervatív párt tehát újabb vezetőválasztási kampány elé néz, ami sohasem az árkok betemetéséről szól. Ráadásul mindez októberig is eltarthat, Cameron pedig még csak a kilépést elindító 50. cikkely hatályba léptetését sem akarja vállalni, nemhogy belefolyjon a részletes feltételekről szóló tárgyalásokba.
Pedig most alighanem sokkal eredményesebben tárgyalhatna, mint a referendum előtt. Akkor Brüsszel – az Európa-párti oldal győzelmének biztos tudatában – Cameron szinte minden kérését elutasította, de még az engedményeket sem ratifikálta előre az Európai Parlament. Most viszont a britek kezében az adu ász: az időhúzás lehetősége. Brüsszel ugyanis láthatóan nagyon fél a hosszan tartó bizonytalanságtól, ezért is szólította fel Londont, hogy haladéktalanul kezdjék meg a kilépési procedúrát. De bármit mondanak is, a lisszaboni szerződés alig féloldalas részét képező 50. cikkely hatályba léptetése kizárólag a tagállam jogköre, annak időzítését Brüsszel jogi úton nem befolyásolhatja. A nettó befizető Egyesült Királyságra a pénzcsapok elzárásával sem lehet nyomást gyakorolni, a jelen helyzetben pedig a kizárással való fenyegetés sem lenne túl hatásos. De hiába jók a lapok, ha nincs, aki játsszon velük.
Még egy gyors általános választás sem oldaná meg a helyzetet, hiszen a munkáspárti képviselők egy része épp most akarja megbuktatni Jeremy Corbyn pártvezért. Rövid távon tehát egyik oldal sem tud hiteles képviselőt küldeni a Brüsszellel folytatandó tárgyalásokra. Hacsak a politikai kérdésekben mindig pártatlan uralkodó – vagy korára való tekintettel valamelyik trónörökös – el nem vállalja el a feladatot. Úgy, mint ötszáz évvel ezelőtt.
