A baj csak az, hogy mintha a brexitoldalon is meglepetést keltett volna az eredmény, és egyelőre senki sem állt elő egy olyan konkrét akciótervvel, amely igazolhatná a brexittábor sokat hangoztatott ígéretét: a kilépés nem fog hosszan tartó, mély válságot okozni. Arról nem is beszélve, hogy ott egyedül Boris Johnson tűnik alkalmasnak a miniszterelnöki posztra, miközben az Európa-párti oldalon több kormányfő-kaliberű politikus is akad, akik már jelezték: nem fognak félreállni Johnson kedvéért.
A konzervatív párt tehát újabb vezetőválasztási kampány elé néz, ami sohasem az árkok betemetéséről szól. Ráadásul mindez októberig is eltarthat, Cameron pedig még csak a kilépést elindító 50. cikkely hatályba léptetését sem akarja vállalni, nemhogy belefolyjon a részletes feltételekről szóló tárgyalásokba.
Pedig most alighanem sokkal eredményesebben tárgyalhatna, mint a referendum előtt. Akkor Brüsszel – az Európa-párti oldal győzelmének biztos tudatában – Cameron szinte minden kérését elutasította, de még az engedményeket sem ratifikálta előre az Európai Parlament. Most viszont a britek kezében az adu ász: az időhúzás lehetősége. Brüsszel ugyanis láthatóan nagyon fél a hosszan tartó bizonytalanságtól, ezért is szólította fel Londont, hogy haladéktalanul kezdjék meg a kilépési procedúrát. De bármit mondanak is, a lisszaboni szerződés alig féloldalas részét képező 50. cikkely hatályba léptetése kizárólag a tagállam jogköre, annak időzítését Brüsszel jogi úton nem befolyásolhatja. A nettó befizető Egyesült Királyságra a pénzcsapok elzárásával sem lehet nyomást gyakorolni, a jelen helyzetben pedig a kizárással való fenyegetés sem lenne túl hatásos. De hiába jók a lapok, ha nincs, aki játsszon velük.
