A garantált alapjövedelem olyan társadalmi juttatás, amelyet minden állampolgár alanyi jogon megkap. A gondolat az úgynevezett piaci szocialisták fejében született meg. De már korábban is felvetődött „társadalmi osztalék” (social dividend) néven. Az Egyesült Államokban a hatvanas évek emberi jogi mozgalmaival fonódott össze: Martin Luther King nagy híve volt az alapjövedelemnek. Ugyanebben az időben a libertariánus Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász „negatív jövedelemadóról” beszélt, ami azt jelentette volna, hogy azok – de csak azok –, akik egy bizonyos jövedelmi szint alatt kerestek, adófizetés helyett pénzt kaptak volna az államtól. A hatvanas évek végén Nixon elnök részleges alapjövedelem terve át is ment a képviselőházon, de aztán a szenátus leszavazta.
Jelenleg az elnökjelöltségért is induló demokrata Bernie Sanders szimpatizál a gondolattal. De határozottan támogatja az alapjövedelmet Janisz Varufakisz is, aki 2015 januárja és szeptembere között a görög baloldali Sziriza-kormány pénzügyminisztere volt. A garantált alapjövedelem hívei két fő okkal indokolják bevezetésének előnyeit. Egyrészt úgy gondolják, hogy segítségével csökkenthető lenne a társadalmi szakadék szegények és gazdagok között. Másrészt ezt tartanák jó megoldásnak azok számára, akik a gyors technológiai haladás, a robotizáció miatt elvesztik munkájukat. További érvként szokott felvetődni, hogy az egységes alapjövedelem fizetése sokkal kisebb bürokráciát igényel, mint a szociális kiadások bonyolult rendszere. Ráadásul mivel az alapjövedelem alanyi jogon jár, nem kell kérvényezni, nem segély vagy támogatás formájában kapják az emberek, vagyis szabad emberként, az állami jóléti rendszerből függetlenül jutnak hozzá – ami nemcsak gazdasági, de politikai függetlenségüket is növeli.
Felvetődik továbbá támogató érvként az is, hogy ha a garantált alapjövedelem mindenkinek egy elfogadható megélhetési szintet nyújt, akkor egészségesebben fognak élni és étkezni az emberek, kevésbé betegednek meg, következésképpen csökkennek az egészségügyi kiadások. Ezek szép gondolatok, csak nincs arra semmi garancia, hogy az alapjövedelmet tényleg az egészségük megőrzésére fordítanák az emberek. Még vitathatóbb érv az, amely szerint az alapjövedelem egyik nagy előnye lenne, hogy arra alapozva jobban elvállalnának az emberek rosszul fizetett munkákat is, mivel az alapbér és az indokoltnál alacsonyabb munkabér együtt már megfelelő jövedelmet biztosítana számukra. Egyébként éppen ezen érv alapján állítják az alapjövedelem hívei azt is, hogy az alapbér nem arra ösztönözné az embereket, hogy otthon henyéljenek, hanem inkább abban segítene, hogy szívesebben vállaljanak munkát alacsony bérért is.
Ennek kapcsán érdemes felfigyelni arra, hogy nagyon gazdag emberek, vállalkozók, tudósok is az ötlet mellé állnak. Például Tim Berners-Lee, az internet „feltalálója” szerint ez lenne a legjobb módszer az egyenlőtlenségek kezelésére. Ez a gondolkodás azonban rendkívül álságos. Hiszen az lenne a logikus – és tegyük hozzá: a tisztességes is –, ha a munkaadók normális bért fizetnének, és nem az állami költségvetéssel pótoltatnák azt, hogy ezáltal nagyobb lehessen a profitjuk. Ugyanis pontosan erről van szó akkor, amikor valaki úgy érvel, hogy többek között azért jó az alapjövedelem, mert akkor kisebb bérért is el fognak vállalni bizonyos munkákat az emberek. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a „közösből” valójában nemcsak a munkavállalókat, hanem a munkaadókat is támogatjuk.
A brit The Economist című lap a június 4-ei számában érdekesen érvel az alapjövedelem ellen. Eszerint a munka minden társadalom legfontosabb alapintézménye: értelmet ad és rendszert visz az ember életébe. Persze az is igaz, hogy a válságok óta a gazdaságok stagnálásával a munkabérek egyre kevéssé kínálnak az emberek egy részének tisztes megélhetést. Erre rakódik rá a felgyorsult technológiai fejlődés, a robotok megjelenése, és ezek következtében a munkahelyek tömeges megszűnése miatti félelem. A lap szerint azonban mindez nem indokolja az alapjövedelem bevezetését. A történelem során máskor is előfordult, hogy a technológiai forradalom munkahelyeket szüntetett meg, de ugyanakkor újakat is teremtett. Ráadásul az általános alapjövedelem óriási állami kiadást tenne szükségessé, ami miatt az állami bevételeket is növelni kellene. Ezt nem kompenzálná, hogy az alapjövedelem kiválthatna több ma ismert és fizetett állami juttatást (szociális segélyeket, esetleg még a nyugdíjat is). Ráadásul az alapjövedelem alacsonyabb lenne, mint több mostani állami támogatás, nem is beszélve a nyugdíjakról. Így sokan rosszul járnának azzal, ha az államtól jelenleg kapott összegeket egy alacsonyabb alapjövedelem váltaná fel. Továbbá egy erkölcsi megfontolást is fel kell vetnünk: igazságos-e, hogy azokat, akik az alapjövedelemből, munkavégzés nélkül akarnak élni, azoknak az adójából támogassa az állam, akik továbbra is munkát vállalnak? Mindezek után a The Economist azt javasolja, felejtsük el az alapjövedelmet, és inkább meglévő eszközeiket alkalmazzák hatékonyabban a kormányok.
Összefoglalva az eddigieket: az alapjövedelem nem lenne igazságos, mert egyenlősdin és nem a valós igényeken alapulna. Ráadásul miközben bizonyos rétegeknek segítene, másokat – például a nyugdíjasokat vagy a sokgyermekes családokat – nehéz helyzetbe hozna. Továbbá erkölcsösnek sem tekinthető, hogy valaki úgy kapjon jövedelmet, hogy azért nem kell semmit tennie, hiszen azt a jövedelmet valaki másnak a munkája termeli meg. Az pedig végképp elfogadhatatlan, hogy a cégek úgy csökkentsék bérköltségeiket, hogy az általuk ki nem fizetett bért a társadalomra terheljék.
Ez a rendszer a legalsó szinten létrehozna ugyan egyfajta egyenlősdit, de büntetné a dolgozó középosztályt, és kedvezményezné a cégeket, illetve azok tulajdonosait. Így egyáltalán nem biztos, hogy csökkenne a szegények és a gazdagok közötti szakadék, hanem inkább a középen lévők és egyes társadalmi csoportok – a már említett nyugdíjasok, nagycsaládosok – járnának rosszul. Valószínűleg a terhei is jelentősek lennének, amit a szegényebb országok nem is tudnának vállalni, illetve ha úgy vállalnák, hogy gazdasági erejük függvényében egy nagyon alacsony szintre állítanák be az alapjövedelmet, akkor annak nem lenne értelme, hiszen nem biztosítaná a célként megjelölt „elfogadható megélhetési szintet”. Egyébként arra is gondolni kell, hogy a piacgazdaságok állandó mozgásban vannak. Jellemzők rájuk például a vissza-visszatérő válságok. Az esetleges gazdasági válságok, megugró infláció, növekvő munkanélküliség esetén pedig el is értéktelenedhetne az alapjövedelem, és így értelmét csak akkor őrizné meg, ha emelnék – viszont az emelésnek a válságos időkben végképp nem lenne forrása.
A szegények és a gazdagok közötti szakadék növekedése tény. Az is valószínű, hogy egyre több, elsősorban alacsony tudásszintet igénylő munkahely fog megszűnni a jövőben. A megoldás azonban semmiképpen nem a garantált alapjövedelem. A szegények és a gazdagok közti különbséget a tőke és a munkabér közti igazságosabb arány kialakításával, megfelelő adórendszerrel és a munkavállalók érdekeit jobban figyelembe vevő munkaerő-piaci szabályozással kellene megoldani. A megszűnő munkahelyek problémájának ideális megoldása pedig egyrészt a tanulás, a továbbképzés, másrészt a vállalkozások bátorítása: új cégek, új ágazatok megtelepedésének segítése. Azokat pedig, akik akár ideiglenesen, akár hosszabb távon nehéz helyzetbe kerülnek, az állam differenciált, egyénre szabott támogatásával kell segíteni.
Végül bármilyen kevés lenne is a garantált alapjövedelem, ha az nem lenne egységesen bevezetve az egész világon, akkor óriási bevándorlási hullámot indíthatna el azokból az országokból, ahol nem vezették be. Ez végképp ellehetetlenítené a rendszer működését, vagy bürokratikus szabályozást és ellenőrzési rendszereket tenne szükségessé ahhoz, hogy ki lehessen zárni más országok állampolgárait az alapjövedelemhez jutásból. Ennek a rendszernek a működtetése viszont rendkívül költséges lenne, és még az sem biztos, hogy a nemzetközi jog alapján nem lenne megtámadható.
Kétségtelenül szükség van arra, hogy a növekvő társadalmi feszültségekre megoldást találjunk. Az egyenlősdire való kísérlet azonban még soha nem hozott igazságos megoldást, hanem csak újabb feszültségeket szült. Az embereket egyénként kezelő, problémáikat – azok sajátosságait szem előtt tartva – megoldani akaró rendszerek igazságosabbak és erkölcsösebbek, és jobban ösztönöznek arra, hogy aki tud, az járuljon hozzá munkájával a közös teherviseléshez. Ezt az értékrendet azonban nemcsak az állampolgárok, hanem a cégek vonatkozásában is érvényesíteni kellene.
Befejezésként fel kell vetni egy fontos gyakorlati problémát: azt, hogy mi az emberek véleménye egy-egy országban az „ingyenpénzről”. Svájcban június 5-én népszavazást tartottak a garantált alapjövedelem bevezetéséről. Az eredeti gondolat szerint éves szinten nagyjából 30 ezer frank lett volna az alapjövedelem, ami a 8,2 milliós lakosságú Svájc esetében mintegy 246 milliárd frank kiadást jelentett volna. Az ügyet támogatók úgy érveltek, hogy a pénz könnyen előteremthető lenne az úgynevezett Tobin-adó révén, vagyis a pénzügyi tranzakciók megadóztatásával. A svájci polgárok azonban nagy többséggel elvetették a garantált alapjövedelem bevezetését.
A szerző közgazdász
Vitaindító: Techet Péter: Kell-e feltétel nélküli alapjövedelem? (május 23.)
