Tanárt márpedig nem verünk

Egy egészséges társadalom megbecsüli a pedagógusait.

Egy kicsikét megtörtem – nyilatkozta az a pesterzsébeti tanárnő, akit egyik diákjának családtagjai ököllel arcon ütöttek, megrúgtak, a telefonját összetörték, és még egy poharat is utánavágtak a tanáriba. A szerdai eset nem váltott ki országos felháborodást, s ha nem is mínuszos, de kishír lett belőle, amit gyorsan háttérbe szorítottak az igazi nagy hírek (például az, hogyan filézi ki a kormánypárti média az eddig kormányközeli bankárként ismert Spéder Zoltánt). Nem indultak be rá az internet névtelen vagy álneves vitézei, akik amúgy minden sajnálatra méltó idős cukrász vagy virágárus néni ügyében készek pró vagy kontra harcba szállni. S ahogy a Magyar Idők publicistája, Szikszai Péter megjegyezte, a jogvédő szervezetek sem tűntek fel a színen. Sőt – mint írja – az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) új romaügyi tanácsadójának, a korábban LMP-s színekben politizáló Osztolykán Ágnesnek sem ismert a véleménye az esetről.

Annyit azért érdemes hozzátenni, hogy mintha akadna más is az Emmi háza táján, akinek jó lenne hallani a véleményét ebben a helyzetben. Mondjuk az oktatásért felelős államtitkárét, esetleg a tárca élén álló miniszterét. Ahogy Szikszai nem talált semmit az ügyről a Romnet.hu-n – amit „alapos oka” volt felkeresni, írja a tettesek etnikai hátterére utalva –, úgy az Emmi honlapjáról is csak annyit tudunk meg, hogy Balog Zoltán miniszter kitüntetéseket adott át aznap a közelgő pedagógusnap alkalmából. Palkovics László államtitkár pedig biztosan arra a rendhagyó fizikaórára készült, amit másnap tartott a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban (ahová biztos, ami biztos alapon Németh Szilárdot is magával vitte, de ez túl magas labda ahhoz, hogy itt leüssük). Az akadémikus Palkovics tehát egy kis időre közoktatási dolgozónak érezhette magát, csak kár, hogy az „ahol tanárokat vernek, ott én is tanár vagyok” típusú azonosulás elmaradt. Pedig ez az a pillanat, amikor a terület felelős vezetőjének ki kellene állnia a nyilvánosság elé, hogy egyértelműen kimondja: eddig, és ne tovább!

Ráadásul ez egyáltalán nem kormány- vagy személyspecifikus mulasztás: a korábbi évekből sem könnyű egyetlen árva esetet felidézni, amikor az aktuális oktatási tárcavezető gyorsan és határozottan kiállt volna egy bántalmazott pedagógus mellett. A pesterzsébeti tanárnő ügyében gyorsított eljárás indul ugyan, de még ha ez így is van rendjén, önmagában nem elégséges üzenet a közvélemény számára. A politikusok figyelemfelkeltő megszólalása azért is volna fontos, mert egy-egy ilyen eset után a teljes médiának kellene harsognia: tanárt márpedig nem verünk! És nem azért, mert minden pedagógus szent, vagy mert soha ne csattanna el tanári részről is egy-egy pofon (gyorsan tegyük hozzá: a pesterzsébeti tanárnőről bizonyítékok híján ezt feltételezni nem más, mint egyszerű áldozathibáztatás). Hanem azért, mert az efféle inzultus nemcsak a pedagógusra, hanem a diákokra nézve is káros: ha ilyesmit tapasztalnak a környezetükben, az az iskola intézményébe vetett hitüket ingathatja meg.

Egy egészséges társadalom megbecsüli a pedagógusait. Nálunk mintha egyre inkább afféle szükséges rossznak tekintenék őket – mármint jobb esetben szükségesnek. S ha ez talán túlzásnak tűnik is, az mindenesetre tény, hogy ma Magyarországon anélkül meg lehet verni egy tanárt (mi több, tanárnőt!), hogy az a véleményformálókat és a közvéleményt különösebben felkavarná. A pedagógusok meg nyugtázzák, hogy itt a kutya se fogja megvédeni őket, aztán megvonják a vállukat, és – mi mást is tehetnének? – végzik a dolgukat tovább. Legfeljebb egy kicsikét megtörten.