A brexit árnyékában Törökország néhány hét alatt rendezte viszonyát Izraellel és Oroszországgal. Ezzel két tragikus konfliktus is rendeződött a három ország kapcsolatrendszerében. A török segélyhajó elleni 2010-es támadás miatt Izrael hivatalosan bocsánatot kért Ankarától (ami önmagában ritka dolog), és hozzájárult ahhoz, hogy Törökország érdemben támogassa a Gázai övezetet. Erdogan török elnök pedig Putyin orosz elnöktől kért bocsánatot a szíriai bevetésre induló orosz vadászgép lelövése miatt, és még egy tengerparti villát is ajándékozott a megölt pilóta családjának. Érdemes megjegyezni, hogy a NATO vezetői annak idején ezerrel védték és magyarázták az orosz gép lelövését, Francois Hollande francia elnök pedig egyenesen az orosz–török háború esélyeiről fantáziálgatott. E két látványos kibéküléssel helyreállt a korábbi állapot, hiszen Törökország 2010 előtt kiváló kapcsolatokat ápolt Izraellel, a Moszkvával való viszonyát pedig már a szovjet időkben is a józan pragmatizmus jellemezte. Ami a háromszög harmadik oldalát illeti, Oroszország és Izrael viszonya hagyományosan jó. Ráadásul Putyin elnök népszerű az orosz zsidóság körében, akik a stabilitás jelképének tartják. A magyar médiában persze keveset hallunk erről, hiszen Putyin és Izrael barátsága ellentmond mindkét szekértábor fóbiájának.
Oroszország, Törökország és Izrael együttműködése Európa keleti és déli végein geopolitikailag rendkívül fontos, és a Nyugat szempontjából potenciálisan pozitív fejlemény. Sajnos az ideológiai elvakultság elhomályosítja ennek megértését, márpedig a geopolitikai szempontok ideológiai megfontolásokra való lecserélése súlyos hiba, amelybe sokan belebuktak már. Az iszlám fundamentalizmus fenyegetése, Kína és az ázsiai „kistigrisek” gazdasági expanziója, valamint saját civilizációjuk nagyobbrészt európai jellege miatt mindhárom ország érdekelt az Európával való stabil partnerségben. Hárman együtt sokkal inkább, mint egyenként. A legutóbbi események azt mutatják, hogy ezzel ők is tisztában vannak, és nem hagyják magukat nyugati megmondóemberek által egymás ellen uszítani.
Természetesen mindhárom országról elmondható, hogy valamilyen értelemben fosztóképzős demokrácia. Izrael a zsidó többség számára nyugati típusú demokráciát nyújt, de az izraeli arabok több tekintetben másodrendű állampolgárok, nem beszélve a megszállt területeken élő palesztinokról. Oroszország már csak a szétesés elkerülése miatt is igyekszik kedvezni az etnikai kisebbségeknek, de a szabadságjogok gyakorlása korlátozott, különösen a vidéki körzetekben. Törökországban mind a kurd kisebbség jogai, mind a demokratikus közélet normái súlyosan sérülnek, még ha a kurdok esetében nehéz is szétválasztani az autonómia vágyát és az erőszakos szeparatizmust. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni. Az izraeliek, a törökök és az oroszok többsége támogatja a jelenlegi rendszert, s ezt szavazatával is igazolta. Így ezek az országok megfelelnek a demokrácia legszűkebb értelmezésének, amennyiben számíthatnak a lakosság többségének legalább passzív támogatására. Ez persze még messze áll a polgári szabadságjogok és a kisebbségi jogok gyakorlásától.
Sajnos azonban a félretájékoztatott többség még a klasszikus demokráciának számító briteknél is megfoszthatja európai jövőjétől a szavazók képzett, dinamikus, fiatal 48 százalékát. A többségi elv, a nemzet jövőjéért érzett felelősség és a szabadságjogok „szentháromságának” összeegyeztetése mindenütt nehéz és ellentmondásos feladat. E három ország belső viszonyait természetesen lehet és érdemes bírálni. Csak ne feledkezzünk meg arról, hogy egyrészt a demokratikus intézmények működése az Európai Unión belül sem tökéletes, másrészt a Nyugat a török, orosz vagy izraeli rendszereknél sokkal sötétebb, igazi diktatúrákat is támogatott, és támogat most is.
Európa keleti határai mindig bizonytalanok voltak. A hidegháború éveiben sok nyugati ember számára valahol Hegyeshalomnál és a kelet-berlini Checkpoint Charlie-nál húzódtak. De Gaulle tábornok részéről politikailag merésznek számított annak a közismert ténynek a kimondása, hogy Európa az Urálig tart, vagyis Oroszország nyugati része is beletartozik. A tankönyvek szerint Isztambul keleti oldala már Ázsia, míg tőle messze keletre Grúziát európai országnak nevezik. Földrajzilag azonban csak az eurázsiai kontinens létezik, amelyen belül a politikai, kulturális és vallási hagyomány húzza meg Európa virtuális határát. Geopolitikai szempontból Oroszország és Törökország mindenesetre európai hatalomnak is számít. Kontinensünk történelmére, kultúrájára sokkal mélyebb hatást gyakoroltak, mint egynémely, 1990 után kreált állam. S ami ennél sokkal fontosabb, a velük való partneri együttműködés elemi érdeke a politikai Európának.
Irak, Afganisztán és Líbia sorsa egyértelműen bizonyítja, hogy a nyugati demokrácia fegyveres exportja az Iszlám Állam, a terrorizmus és a káosz uralmához vezet. Csak remélni lehet, hogy Szíria – a nyugati demokráciaexportőrök ellenére – megmenekül ettől a sorstól. Ám az iszlám fundamentalizmus rövid távon aligha fog eltűnni, hiszen az Iszlám Állam vagy a tálibok területi hódításánál sokkal jelentősebb a spirituális kiterjedése. Ennek okairól izgalmas vallástörténeti vitákat lehet folytatni. Magam is tisztelője vagyok az iszlám vallásnak és kultúrának, amit nem keverek össze a dzsiháddal. De Európa védelméhez az iszlám fundamentalizmus és a tömeges migráció ellenében szükség van egy erős és stabil Törökországra. Elsősorban természetesen katonailag. Ugyanakkor az sem mellékes, ha Törökország azt bizonyítja be, hogy a politikai iszlámnak van Európával együttműködni képes változata is.
Oroszország a sok millió muszlim lakosával és déli határain az iszlám többségű államokkal különösen sebezhető. Az iszlám fundamentalizmust illetően azonosak az érdekei Európával, és egy közös fellépéshez nem csak szép szavakat képes mozgósítani. Őrült felelőtlenség volna elutasítani ezt az együttműködést csak azért, mert Washingtonban néhány neokon zsigerileg gyűlöli az oroszokat. Nem beszélve az energiapolitikáról és arról, hogy az orosz kultúra nélkül szellemileg sokkal szegényebb lenne a kontinensünk. Oroszországnak és Törökországnak ráadásul van választási lehetősége arra az esetre, ha az EU ideológiai okokból megtagadja velük a partnerséget. (Izraelre ez nem áll addig, amíg nem tudja elfogadtatni létezését az arab világgal.) Moszkva már most is szorosan együttműködik Kínával és Indiával. Oroszországnak van területe, nyersanyaga, jelentős gabonaexportja, és dúskál édesvízben. Kínának és Indiának pedig van fölös népessége és dinamikusan növekvő gazdasága. A XXI. században és általában a geopolitikában ezek a dolgok számítanak igazán. Törökország Erdogan alatt egyszer már megpróbált hátat fordítani Európának, újraépítve az ottomán birodalom befolyását az arab világban. Az Iszlám Állam ezt az álmát rombolta szét. És persze az Oroszországgal való szembefordulás is súlyos stratégiai hibának bizonyult. De Törökország az EU-val való partnerség nélkül is dinamikusan fejlődik mind gazdaságát, mind népességét tekintve. Ami enyhén szólva nem mondható el a mi Európánkról.
Bár ma mindenki a brexitről beszél, Oroszország és Törökország eltaszítása hosszabb távon nagyobb károkat okozna a politikai Európának, mint az Egyesült Királyság megegyezéses kiválása az Európai Unióból.
A szerző publicista,
volt európai parlamenti képviselő (MSZP)
