A szomszéd fűje

Ha folyton az örök vesztes szerepében tetszelgünk, azzá is válunk.

A 2000-es évek elején egy holland doktorandusz hallgató érkezett Magyarországra azzal a céllal, hogy feltérképezze a hazai vállalkozók szokásait. Megdöbbenve tapasztalta, hogy se vége, se hossza a magyar vállalkozók panaszáradatának. Benyomásait elmondta Mérő László professzornak, aki egyik írásában felidézte a holland doktorandusz tapasztalatait: „A magyar cégvezető kiszáll a BMW-jéből a drága öltönyében, majd ömlik belőle a szó, hogy milyen rosszul megy a cége, és egyáltalán, milyen ócska itt minden.”

Ez jutott eszembe, amikor nemrégiben belefutottam a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) egyik felmérésébe, amely a tagországok általános állapotáról ad képet a lakosság jövedelmi és lakáshelyzete, az oktatás és az egészségügy színvonala, valamint a közbiztonság állapota alapján. Mint az várható volt, Magyarország a legtöbb kategóriában a középmezőnyben végzett, hasonlóan a többi visegrádi országhoz. Hazánk egyetlen kategóriában csúszott a rangsor végére: lakói voltak a legkevésbé elégedettek az életükkel. Elégedetlenebbek a jóval szegényebb, politikailag instabil államok polgárainál is.

A panasz kultúrájának eredetét már sokan boncolgatták. Van, aki viharos történelmünkre fogja a sötét látásmódot, és eltekint attól, hogy más, hasonló tragédiákat átélt államok lakói nem lettek szükségszerűen borúlátók. Aki hisz benne, hogy a nemzeteknek saját karakterük van, a közös jellem egyik megnyilvánulásának is tekintheti a pesszimizmust. Mérő László pedig egyfajta szociális kódként tekint rá: ahogy az olaszok túloznak, az amerikaiak mosolyognak, úgy hazánkban a panaszkodás az elvárt viselkedésmód.

Az OECD felmérése az elvárások és a valóság között húzódó szakadékra világított rá. Ahhoz, hogy valamit rossznak minősítsünk, össze kell tudnunk hasonlítani valami jobbal. Budapestet Bécshez mérjük, nem Bukaresthez, ahogy a magyar viszonyokat is az osztrákkal hasonlítjuk össze, esetleg a többi visegrádi államéval, ám ez esetben gyakran eltúlozzuk régiós társaink erényeit. A szomszéd fűje mindig zöldebb, akié pedig nem zöldebb, az nem is szomszéd, csak egy csóró, aki sajnos épp a mi utcánkba költözött.

A Transparency International korrupciós indexe alapján hazánk egy szinten áll Szlovákiával és Csehországgal. A jelentés megjelenésekor mégis sokan szinte sértődötten hangoztatták, hogy itt csak valamilyen mérési hibáról lehet szó, az nem létezik, hogy Magyarország nem nagyságrendekkel korruptabb ezeknél az államoknál.

Szó se róla, a korrupció tényleg hatalmas probléma, ráadásul hazánkban az elmúlt években még romlott is a helyzet, de a tisztánlátás végett nem árt fejben tartani, hogy nem csak Magyarországon nyúlják le nagyüzemi módszerekkel a közpénzeket. Bár a visegrádi országok sok területen valóban jobban teljesítenek Magyarországnál, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem csak a mi honfitársaink vándorolnak tömegesen nyugatra, nem csak a mi nyugdíjrendszerünk áll összeomlás előtt, nem csak a mi egészségügyi és oktatási rendszerünkkel vannak gondok. Ideje, hogy Magyarországot ne egy Nyugat-Európától reménytelenül leszakadt országnak lássuk, hanem annak, ami. Egy tízmilliós állam a Kárpát-medence közepén, a maga sajátos, régiós helyzetéből és belpolitikai viszonyaiból fakadó problémáival, erényeivel. Kicsit olyan, mint Ausztria, kicsit olyan, mint Szerbia. Van, amiben Romániával mutat hasonlóságot, más tekintetben Szlovákiával. Ez nem jelenti azt, hogy bele kell nyugodnunk a helyzetünkbe, Magyarországnak valóban átláthatóbbnak, gazdagabbnak és boldogabbnak kellene lennie. Ám ha folyton az örök vesztes szerepében tetszelgünk, azzá is válunk. Három éve, december derekán egyetlen nap alatt hatalmas hómennyiség zúdult Szerbia északi és Magyarország déli területeire. Szomszédunknál az utak járhatatlanná váltak, emberek százai töltötték az éjszakát a Szabadkát Újvidékkel összekötő autópályán, és a közlekedés csak három nappal később állt helyre teljesen. Ezekben a napokban a belgrádi televízió munkatársai elutaztak a röszkei határátkelőhöz, és bemutatták, hogy míg a szerb oldalon vastag jégréteg takarta az utakat, a magyar oldalon már nyoma sem volt a hónak. A riport következtetése az volt, hogy bezzeg Magyarország meg tud birkózni a kedvezőtlen időjárási körülményekkel, míg Szerbia tehetetlenségben vergődik.

Két-három hónappal később Magyarország nyugati részét és Ausztria keleti területeit temette be a gyorsan érkezett hó. Magyarországon a közlekedés megbénult, csak napokkal később, osztrák hókotrók segítségével sikerült megbirkózni a helyzettel. Ekkor a magyar televízió tudósítói utaztak el az osztrák határra, és a szerbiaihoz kísértetiesen hasonló tudósításban világítottak rá, hogy Ausztriában már nyoma sincs hónak az utakon, míg Magyarország még mindig nem szabadult a jég fogságából.

Vajon Szerbia vagy Ausztria tükrében mutatkozik meg Magyarország igazi arca?