Úgy olvadt el a tömeg a vasárnapi négy-null után a Bálna előtt, mint márciusban a hó. Ennyi volt, véget ért az álom, mindenki hazamegy keseregni – gondoltam, amikor pár sörrel később mi is hazafelé vettük az irányt. A nagy magyar depresszió visszatér a kéthetes szabadságról, és minden visszazökken a régi kerékvágásba.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna: már a Kiskörúton olyan karneváli hangulat fogadott, mintha legalábbis megismételtük volna a múlt heti labancverést. Az emberek ünnepeltek. Még ha egy kis fanyarságot lehetett is érzékelni a nagy skandálásban, a „szép volt, fiúk!” -ba egy csepp sem jutott belőle. Igazuk is volt: bár csúnya pont került a végére, attól még a mondat szépre sikeredett. A lezárással pedig a magyar válogatott álomszerű, minden reményt felülmúló sikerei kézzelfogható, valós eredményekké szilárdultak.
Megtanultunk újra drukkolni, és ami még fontosabb: örülni. Sokatmondó, hogy az Érik a szőlő volt az utca slágere. Hiszen még bevett dalunk sincs arra az alkalomra, amikor futballsikert ünneplünk, a fiatalabb generációnak egyszerűen nem volt szüksége ilyesmire. Puskás népe elfordult a focitól, a fanatikus kemény magon kívül évtizedekig szinte senki sem volt, aki hajlandó lett volna újra és újra hinni a válogatottban – akik mégis, azok minden egyes alkalommal lehajtott fővel vették tudomásul a szánalmas játékból sorsszerűen következő, lélekölő kudarcot.
Aztán jött Dárdai, majd Storck, és minden megváltozott. – Végre elkezdtek dolgozni a pénzünkért a focisták – mondta egy igazi futballszkeptikus cimborám. A szívós építkezésnek pedig az lett az eredménye, hogy azok a százezrek, akik soha nem tapasztalt érzésekkel az utcára tódultak – köztük a magamfajta három-hete-futballszurkolók –, a vereségben is kitartanak a válogatott mellett.
És ha valami igazán fontos ebben az egészben, az az összetartozás érzése. Mert ha az ember együtt szurkol valakivel, mindegy, hogy az illető kicsoda-micsoda: nem számít az etnikai, vallási hovatartozása, hogy mit gondol a migrációról vagy hogy visszahozná-e a sorkatonaságot. Nem érdekes, hogy az évtizedek óta ásott politikai árkoknak melyik oldalán érzi otthon magát, mert egy a lényeg: együtt szurkolni a közös válogatottnak. Az utca új emberének éppen ezért semmi dolga azokkal, akik a focisták eredményei miatt Orbán Viktort istenítik, vagy akik éppen a miniszterelnök iránti utálatukban fanyalognak rajtuk. A válogatott és az ország ismét egymásra talált, ezt pedig a Dániel Péterek és Bartus Lászlók károgása sem veheti el tőlünk, ahogy Orbán tavalyi „na ugyé”-je sem.
