Volt olyan ismerősöm is, aki tréfásan megjegyezte: ha már annyian vagyunk az utcán, mint talán még soha, a fél kormány pedig úgyis Franciaországban van az Eb-n, itt az alkalom egy jó kis kormánybuktatásra. Nagyon kis részben volt csak igaza: a tömeg tényleg adott volt, a zászlók és a jelszavak is ismerősek voltak. Ahogy az Erzsébet híd mellett elhaladtunk, valóban elfogta az embert az ismerősség érzése a sok trikolór és a hangoskodó emberek láttán: elvégre majdnem pont tíz évvel ezelőtt hasonló színek és hangok kavarogtak ugyanitt.
De hiába zúgott akkor is a ria-ria-Hungária, most egészen másként szólt. Hiányzott belőle az indulat, ahogy az emberekből is. Még a legrenitensebbek rendbontása is kimerült annyiban, hogy a lámpákra mászva énekeltek vagy skandáltak – együtt azokkal, akikkel simán elképzelhető, hogy tíz éve, a nagy tüntetések idején éppen egymás felmenőit szidták. A ria-ria-Hungária akkortájt nem azt jelentette, hogy mi magyarok vagyunk, hanem azt, hogy én az vagyok, te viszont nem. Persze valahol érthető volt ez a kirekesztő értelmezés az akkori helyzetben: váljon el az ocsú a búzától, az erkölcsileg megbukott kormányfő és sleppje pedig takarodjon.
Mégis sokkal felemelőbb volt úgy megélni az összetartozást, hogy az nem valami ellen irányult, hanem valami mellett tett hitet. Úgy, hogy nem kizárt – ha mégoly keveseket és mégoly érdemteleneket is –, hanem befogadott a nagy közös örömbe mindenkit. Meglett a közös nevező, ami végre nem a fájdalom volt, mint Trianonnál, vagy a rendszerellenes indulat, mint ’56-ban, ’89-ben vagy épp 2006-ban. Hanem a győzelemmámor, a közös ünneplés, amelynek emléke akkor is megmarad, ha újabb negyven évet kell várni a következőre. Akkor is, ha ettől még nem változnak át varázsütésre a stadionok kórházakká és iskolákká, nem szűnik meg a gyermekszegénység, nem emelkednek a fizetések és nem csökkennek az adók.
