Nem tudni, hogy tudatos vagy ösztönös döntés volt-e Orbán Viktor részéről, de visszatekintve úgy tűnik, mintha már 2010-es megválasztásától kezdve arra készült volna, hogy megszabja azokat a kereteket, amelyek között a párt megőrizheti elitellenes karakterét. Ehhez szükség volt egy „új elitre”, amellyel szemben a magyar politikai és gazdasági élet kulcspozícióit megszerző Fidesz meghatározhatja önmagát. Erre a szerepre szinte önként kínálkozott az Európai Unió vezetése – avagy „Brüsszel” –, amely ellen a kormány hamar meghirdette szabadságharcát. Hogy ez a stratégia működjön, ahhoz maga az unió is jócskán hozzájárult, különösen a migrációs válság kirobbanása óta. Ennek brüsszeli (félre)kezelése azokat is visszaterelte a Fidesz táborába, akik azért ábrándultak ki a pártból a 2014-es választás után, mert egyre nyíltabban megmutatkozott, hogy immár ők jelentik az „urizáló” hazai elitet.
A Fidesz sikereit tehát nem pusztán a nyers erő politikája vagy a „populizmus” magyarázza, hanem többek között az, hogy kormánypárt létére olyan elitellenes húrokat penget, amelyekre a magyar választók láthatóan jól rezonálnak. Éppen ezért egyelőre nehéz elképzelni, hogy ezt a sikersorozatot egy hazai elitellenes formáció törje meg. Annál veszélyesebbek lehetnek viszont a Fideszre az európai rendszerkritikus mozgalmak és elitellenes, radikális pártok. Mégpedig azért, mert az Orbán Viktor által végrehajtott mutatványhoz az Európai Unióra a jelenlegi formájában van szükség: ehhez egy olyan Brüsszel kell, amely egyfelől képes betölteni a kárhoztatott „elit” szerepét, másfelől viszont képtelen határozottan fellépni a renitens tagállamokkal szemben. Az már csak ráadás, hogy mindeközben az uniós fejlesztési források nagyrészt a kormányközeli elit építését szolgálják, vagyis áttételesen ugyan, de az EU maga finanszírozza a Fidesz ellene vívott szabadságharcát.
