Brexit: a demokrácia ára vagy sikere?

A szigetország mindig is „vonakodó európai” volt.

A Konzervatív Párt elnökévé 2005-ben megválasztott David Cameron egyértelművé tette, hogy szerinte az integráció „túl messzire ment, s rossz irányban”, olyan szintet érve el, amely „túllépi Nagy-Britannia komfortérzetét”. 2010-ben kormányra kerülve gyorsan beváltotta választási ígéretét, és törvényt hozatott a brit szuverenitásról, amely leszögezte, hogy bármilyen újabb, az unió javára történő hatáskörátadásra csak népszavazást követően kerülhet sor. A tory berkekben uralkodó EU-ellenességet azonban ezzel sem sikerült lecsillapítania, így 2013 januárjában megtette a számára végzetesnek bizonyuló bejelentést: ha 2015-ben pártja nyeri meg a választást, népszavazást írat ki a brit tagságról. Hozzátette azonban, hogy előbb tárgyalásokat fog kezdeményezni az unió megreformálásáról, s ha ezek sikerrel zárulnak, ő a tagság mellett fog kampányolni.

Ez a forgatókönyv vezetett el oda, hogy az európai integráció történetében első ízben döntött a kilépés mellett egy tagország. Pedig sokáig úgy tűnt, minden Cameron elképzelése szerint alakul. 2015-ben az előrejelzéseket megcáfoló mértékben győzött a választáson, idén február végére pedig sikerült számottevő engedményeket kiharcolnia Brüsszeltől. Nagy-Britanniát felmentették az „egyre szorosabb unió” elfogadása alól, és a legkényesebb ügyben, a bevándorlás kérdésében jogot nyert az úgynevezett vészfékrendszer bevezetésére: átmenetileg befagyaszthatta (volna) az unió más tagállamaiból érkező munkavállalóknak járó szociális juttatások folyósítását.

Cameron követelései valójában ugyanarról a tőről fakadtak, mint Churchill fenntartásai az integrációval kapcsolatban: a nemzeti szuverenitás féltéséből. A jeles konzervatív gondolkodó, Roger Scruton megfogalmazásában ennek alapjául az a meggyőződés szolgál, hogy a nemzetállam iránti hűségben gyökerezik minden olyan kormányzati rend, amelyben a jog és a szabadság uralkodik. Az európai együttműködés szupranacionális dimenziója ebbe nem fér bele – az unióhoz való viszony a britek szemében ezért nem lett több puszta gazdasági kérdésnél. A népszavazás tehát legalább annyira szólt Nagy-Britannia identitásáról, mint az integráció által felvetett gazdasági és politikai ügyekről. Az 1828 óta megjelenő konzervatív The Spectator elegánsan megírt brexitpárti szerkesztőségi cikke szerint a kilépésre adott voks rendkívüli bizalmat fejez ki „az Egyesült Királyság projektje és a nemzeti önrendelkezés eszméje” iránt.

E felfogásba illeszkedett a kilépéspártiak azon üzenete is, miszerint a referendum soha vissza nem térő alkalom arra, hogy a britek visszaszerezzék a bevándorlás korlátozásának lehetőségét. Ez az érv nagyon sokat nyomott a latban – az Ipsos MORI felmérései szerint míg az 1990-es évek közepén a briteknek mindössze öt százaléka sorolta a bevándorlást a legégetőbb kérdések közé, 2015 nyarára ez az arány ötven százalékra emelkedett! A szigetországban élő magyarok is arról számolnak be, hogy a közhangulat az elmúlt évben kifejezetten bevándorlóellenessé vált.

Az uniópárti kampány persze komoly taktikai hibákat is elkövetett. A kilépéshez társított fenyegetések bizonyos értelemben bumeránghatást értek el: a folyamatos riogatást a másik oldalon könnyen értékelhették úgy, mint az uralkodó elit önző törekvését saját pozíciójának megőrzésére. A vidéki körzetek esetében ez a fővárosi elittel való szembefordulást is jelentette. Nem volt szerencsés, hogy érvelésében Cameron nem a tagság előnyeire, hanem a kiválással járó megpróbáltatásokra és a várható retorziókra helyezte a hangsúlyt: ezzel nem festett pozitív képet az uniós létről. Ráadásul szavai azért sem hangzottak különösebben hitelesen, mert korábban saját maga utalt félreérthetetlenül arra, hogy ha Brüsszel nem fogadja el a feltételeit, akkor ő is a brexit mellett foglal majd állást. Kockázatos volt annak emlegetése is, hogy a kilépés Skócia elvesztésével járhat: ezzel valójában London Nicola Sturgeon Skót Nemzeti Pártjának üzenetét erősítette. A kilépéspárti kampánynak „arcot adó” Boris Johnson vonzereje pedig a vártnál jóval erősebbnek bizonyult. A londoni polgármesterként népszerűvé vált, tegnapi bejelentéséig miniszterelnök-esélyesnek tartott tory politikus olyan állításai, mint hogy az EU nem más, mint Hitler birodalomépítő kísérletének új változata, a londoni bulvársajtó támogatásával igen széles rétegekre hatottak. Annál is inkább, mert a szupranacionális Európa sok brit szemében régóta a kontinens német dominanciájának veszélyével vált azonossá: ezt az érzést szólaltatta meg Margaret Thatcher is, amikor 1989–90-ben vehemensen ellenezte a német egyesítést („Az európai Németországot a német Európa követi”). Mi több, e megközelítésben az agyonbürokratizált, a szabadságot megfojtó, protekcionista Európa szűk látókörű bezárkózásként jelent meg a brit hagyományokhoz illeszkedő globális szemlélettel, a nagyvilágra való nyitottsággal szemben.

A jeles publicista, Hugo Young a brit–európai kapcsolatokról írott könyvében úgy vélekedett, hazája a világháború lezárulása óta azzal küzd, hogy összeegyeztesse a múltját, amelyet nem tud elfelejteni, a jövőjével, amelyet nem tud elkerülni. Valóban Európa Nagy-Britannia jövője? A népszavazás fényében érdemes feltenni a kérdést, vajon beszélhetünk-e a történelemben bárminek is az elkerülhetetlenségéről.

A szerző történész