Fiatal férfiak holtteste borítja az utcákat az amerikai Dallasban. Feketéké és fehéreké. A szabadság hazájában polgárháborús hangulat uralkodik. A helyzet feszült, egyre kiélezettebb, az árkok pedig egyre mélyebbek. Az igazi törésvonalak azonban – ahogy a legtöbbször – most sem a különböző bőrszínű emberek között húzódnak.
Az európai értékrend helyébe lépő posztmodern relativizmus jegyében a szilárd, évszázados alapokat kiszorító egyetlen konszenzus az, hogy nincs konszenzus. S ez nem tud kötőszövetül szolgálni egy társadalomnak. Viszont e konszenzushiányban vígan lubickol az az ideológia, amely magát jobb híján liberálisnak nevezi, és azóta is a haladás letéteményesének tartja, holott valójában a feudalizmusba vezeti vissza a nyugati világot. Hiszen voltaképpen a származásalapú, azaz a születés jogán kijelölt alá-fölé rendeltségi viszonyokat akarja visszahozni a legszebb polgári érték, a meritokrácia – az erénnyel, teljesítménnyel kiérdemelt kiváltságok – helyére. Szélsőségesei nyíltan, mérsékeltjei rejtetten, de mind azt sugallják: a fehér ember bűnös. Bűnös a gyarmatosításban, bűnös a rabszolga-kereskedelemben. Ezért fizetnie kell: le kell törni a büszkeségét, el kell venni a mítoszait, szembesíteni kell múltbéli tetteivel, és rá kell döbbenteni bűnös hajlamaira.
Ez nem a legfontosabb feladat, hanem az egyetlen. A kisebbségek igazi felzárkóztatása, valódi integrációja várhat. Azt szerencsére részben már amúgy is megoldotta az a csúnya, maradi világ, amelyben nem játszották el egymásnak a kötelező befogadás álságos rítusait, hanem a teljesítményt értékelték. Sajnos ennek a világnak a hívei még mindig bosszantó akadályai a haladásnak, ami pedig még elszomorítóbb, hogy ezek között a vaskalaposok között is akad nem egy színes bőrű. Ők jellemzően olyanok, akiknél sikeres volt az integráció – talán mert nem a bőrszínükből és a politikai aktivizmusból, hanem munkából akartak megélni, nem hivatásból feszegetve, hanem tiszteletben tartva a meglévő normákat.
Ilyen Coffey Anderson is. A félig fekete countryzenész, miután a jogosítványáért nyúló Philando Castile-t lelőtte az őt igazoltató fehér rendőr, nem állt be a rasszistázó kórusba. Hanem – mint mondta, éppen azért, hogy ne legyen több ilyen tragikus félreértés – videóban magyarázta el, hogyan kell bemutatni az iratokat úgy, hogy a rendőr ne gondolhassa, fegyvert akarnak ráfogni.
Nem volt hajlandó részt venni a már említett küldetésben, az állítólagos fehér gőg letörésében, ahogy a munkával felzárkózott és felzárkózni vágyó feketék tömegei sem. Azonban Coffey videójának több tízmillió nézője között rengetegen voltak olyanok is – főleg afroamerikaiak –, akik a zenészt lényegében a fehérek talpnyalójává kiáltották ki. A liberálisok harcukhoz pedig éppen ilyen szövetségeseket keresnek: a Black Lives Matter („számít a feketék élete”) mozgalom bosszúszomjas, szélsőséges szárnyától az erőszakos polgárjogi aktivistákig mindenkivel számolnak. A közös ellenség ellen még az afroamerikai Ku-Klux-Klan, a fekete-felsőbbrendűséget hirdető Fekete Párducok is legitim partnerek a harcban, de még a rendőrgyilkos afroamerikai szélsőségesek dühe is „megérthető” – ha már elhallgatni nem lehet, ahogy a fekete virginiai tévés gyilkos fehérgyűlöletét.
Veszélyes játékok ezek. Ahogy elszabadul az agresszió, szaporodnak a sérelmek és gyűlnek az áldozatok, úgy enyészik el a béke lehetősége. Ha tovább élezi a faji ellentéteket a sok rendőri túlkapás és a fekete rasszista ellentámadás, újra erőre kap a fehér fajgyűlölet is – az igazi fajgyűlölet, nem pedig az a pozitívdiszkrimináció-ellenes és a polkorrektséget elutasító rendpárti konzervativizmus, amelyet most lépten-nyomon annak bélyegeznek.
Európának főleg a nyugati felében a szociális válság, a munkanélküliség, a válogatás nélkül beengedett bevándorlók egy részének erőszakoskodása és a terrorizmustól való félelem hozta el a radikális jobboldal megerősödését, és egyre izmosabbak a valóban szélsőséges szervezetek is. Nem mondhatók erőszakosnak a városokat lángba borító, magukat antifasisztának valló csőcselékkel ellentétben. Csakhogy az öreg kontinensen nem árulnak gépkarabélyt a sarki boltban, és nem osztják rá úgy az engedélyeket – már amelyik amerikai államban egyáltalán kell ilyesmi –, ahogy a szórólapokat szokás az aluljáróban. Az Egyesült Államokban viszont igen.
A feketék egy része már fegyverkezik, és afroamerikai országról álmodik az Államokon belül; ha tovább eszkalálódik a helyzet, hamarosan a fehérek egy része is fegyverhez nyúl majd, és csatlakozik a saját „törzséhez”. Kitör a faji alapú polgárháború, az egymásnak feszülő milíciák katonáit pedig egykori szomszédok és barátok, sőt családtagok adják majd.
És akkor még több fiatal férfi holtteste borítja majd az amerikai utcákat. Feketéké és fehéreké – de a vérük egyformán piros lesz.
