Az állampolgárok érdekeit és hazámat, Magyarországot életem árán is megvédem – szól a katonai eskü szövege. Az „életem árán” kitétel minden korszak magyar katonai esküjében szerepelt, a katonák többsége azonban sohasem kerül olyan helyzetbe, amikor valóban az élete árán kellene végrehajtania egy parancsot. A hortobágyi egykori bombázótér mentesítésén dolgozó magyar tűzszerészek közül öten szembesültek esküjük legfontosabb részével, s négyen nem csak beteljesítették azt, de ötödik társukat testükkel óvták meg a haláltól. A hozzátartozókon kívül talán neki, a túlélőnek a legnehezebb most.
Nem lennék meglepve, ha felgyógyulva visszamenne a frontvonalba és tovább szolgálná hazáját – bennünket –, mint ahogy azon sem lepődnék meg, ha végül valamelyik magáncégnél kötne ki. Hiszen a Magyar Honvédség kötelékében szolgálók, bármennyire is szeretnék elöljáróik, nincsenek megbecsülve.
Nem tudhatjuk pontosan, hány tűzszerész szolgál ma Magyarországon, mert államtitok a létszámuk, ám jó, ha kétszázan vannak. A fluktuációról ugyancsak hallgatnak az illetékesek: a hírek szerint óriási a cserélődés a körükben. Ezek a fiúk – és lányok, asszonyok – kiválóan képzettek, bátrak és elhivatottak. Hivatásuk a halál – mondhatnánk, de nem meghalni vonulnak be nap mint nap szolgálatra. Nemes küldetésük, hogy megvédjenek bennünket a robbanószerektől, robbanótestektől, az innen-onnan előbukkanó lőszertől, aknáktól, gránátoktól és bombáktól. Különösen hősies a munkájuk, amikor lakott területen kell kiásniuk a több évtizede becsapódott, fel nem robbant szerkezeteket. Akkor is ki kell vinniük a sűrűn lakott területen talált bombát a megsemmisítőhelyre, ha tudják, alaphelyzetben nem lenne szabad mozdítani.
Pontosan tudják, hogy hiába szerelik ki az indítószerkezetet egy légi bombából, attól az még felrobbanhat. Nincs veszélytelen robbanótest, csak mentesítettnek mondott. Kiássák részben a földből, kiszerelik a gyutacsot, majd kiemelik a testet, és ölben viszik a szállítójárműhöz. Amikor ilyet látunk, eszünkbe jut-e vajon, hogy a tűzszerész magát a halált cipeli rezzenéstelenül? A többségnek nyilván nem. A hétköznapi ember csak azt látja, hogy a tűzszerésznek egyetlen arcizma sem rándul munka közben, nem kapkod, nem idegeskedik, hiszen kétszer hibázhat: először és utoljára.
A hortobágyi tragédia azért különösen szívbe markoló, mert lakatlan területen történt, ahol két bombát is elszállításra készítettek elő. Legalábbis ezt közölték az elöljárók a tragédia napján. Miért kellett elszállítani őket? Többen a határidőkkel magyarázzák a halálos döntést. A mentesítés ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy megsemmisítik a robbanótestet, hanem a repeszeket is össze kell gyűjteni utána. Ha a bombázótéren minden bombát a megtalálása helyszínén semmisítenének meg, minden ésszerűnek mondott határidőből kicsúsznának. Ezért inkább összehordják őket egy helyre, és felrobbantják, hogy a repeszeket gyorsabban össze lehessen szedni.
Vajon ki volt az, aki eldöntötte, hogy időt kell megtakarítaniuk a tűzszerészeknek? Ki adta ki utána a parancsot, hogy így és ne amúgy? Vannak-e ezeknek az embereknek most álmatlan éjszakáik? Egyet tudok: amennyiben katonai döntés született, a parancsnokok életük végéig fogják hordozni a súlyt, amit a halál rájuk rakott. Ám ha a határozat politikai, egy pillanatig sem lesz senkinek lelkiismeret-furdalása.
A tűzszerészek előtt hajtsunk fejet: értünk éltek és haltak. Simicskó István honvédelmi minisztertől viszont szívesen megkérdeznénk: volt értelme a haláluknak?
