A brit konzervatívok tudják: a referendumon nem kormányválságra, hanem „csak” az Európai Unióból való kilépésre szavaztak a polgárok. Így David Cameron lemondása után a vártnál jóval gyorsabban megalakult az új kormány, amely tiszteletben kívánja tartani a nép döntését.
A népszavazást követő napokban úgy tűnt, a brexit győzelme esetére felfestett apokaliptikus fenyegetéseknél is nagyobb lesz a káosz: lemondott a miniszterelnök, majd pánikszerűen távoztak a kilépéspárti vezetők is. Zuhant a tőzsde, a font árfolyama, és az ország hitelminősítők általi besorolása is.
Ezzel párhuzamosan megindult a jogi vita, hogy kötelező érvényű-e a népszavazás, és annak végrehajtása miniszterelnöki vagy parlamenti hatáskör-e. A képviselők jelentős többsége ugyanis maradáspárti (volt), így az egész brexit a parlamentben könnyen leszavazható lenne.
Felvetődött az is, hogy a kilépést a skót parlamentnek is meg kellene szavaznia. És mivel ebben a tartományban nemcsak a parlament, de a lakosság többsége is EU-párti, Skócia, ha tehetné, biztosan megvétózná az Egyesült Királyság kilépését. Nem véletlen, hogy Theresa May új miniszterelnök első hivatalos útja éppen Edinburgh-ba vezetett.
A May-kormány megalakulása korántsem a várt forgatókönyv szerint zajlott. Az első nagy meglepetés az volt, hogy Boris Johnson, aki nélkül aligha győzhetett volna a brexit, és aki addig a miniszterelnöki poszt legfőbb várományosa volt, az utolsó pillanatban visszalépett. Akkor úgy tűnt, ezzel véget is ért Johnson addig felfelé ívelő politikai karrierje. Viszont új lehetőségek nyíltak meg az eddig ismeretlen Andrea Leadsom, a brexittábor új éllovasa előtt: mindössze egy hét leforgása alatt ő maradt az eddigi belügyminiszter, Theresa May egyetlen ellenfele – akik közül már a Konzervatív Párt tagjai választották volna meg az új miniszterelnököt, aki szeptember elején vehette volna át az irányítást.
Egy újabb váratlan fordulat, Leadsom viszszalépése után azonban okafogyottá vált a választás, így Theresa May már a múlt héten megalakíthatta kormányát, ami szintén bővelkedett meglepő fordulatokban. A legváratlanabb – legalábbis a külvilágnak – Boris Johnson külügyminiszteri kinevezése volt. A két politikus eddig ugyanis inkább riválisnak, mint szövetségesnek tűnt: már az EU kérdésében is más-más oldalon álltak (Theresa May a maradás csendes támogatója volt), és a rövid vezetőválasztási kampányban sem igen kímélték egymást. Sőt, Johnson még visszalépése után sem támogatta Mayt.
