Korunk egyik legérdekesebb szakmai kihívása politológusnak, történésznek, hogy – a híres szlogennel szemben – visszatért a történelem. „A történelem vége” tétel Francis Fukuyamától származik, s valljuk be: ugyanazt tettük vele, mint Bibó István híres mondásával („demokratának lenni annyi, mint nem félni”); azaz csontig lecsupaszítottuk. De ahogy Bibó mondása mögött is egész gondolatrendszer rejlik, nincs ez másként Fukuyamával sem. Itt az ideje, hogy elővegyük, már csak azért is, mert tételei nem látszanak igazolódni. Viszont a nem igazolódó gondolatok sorsa nem az, hogy kidobjuk, hanem hogy újra elővegyük, elemezzük őket – és tanuljunk belőlük.
„A történelem vége” tétel mögött az 1980-as évek végén ott állt egy nagyon erős és általános társadalmi tapasztalat: a nemzetközi politikában egy győztes és egy vesztes maradt a porondon; az előbbi az Egyesült Államok és a Nyugat, az utóbbi pedig a Szovjetunió és birodalmának kapcsolt részei. E maguktól értetődőknek tűnő tények nélkül az elmélet egész biztosan nem vált volna olyan népszerűvé, amilyenné így vált. Az írás első szintjén tehát a két világrendszer végének bejelentése és egy új világrendszer „meghirdetése” áll. De a szerző nem csupán ezt a szélesebb társadalmi tapasztalatokkal megegyező változást szerette volna művében bejelenteni. Hiszen nemcsak azt mondja, hogy véget ért a két világrendszer szembenállására alapozódott hidegháborús korszak, hanem azt is, hogy véget ért a hidegháborús periódusnál jóval hosszabb múltra visszanyúló történelem. „Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy a világtörténelemben valami alapvető változás zajlik” – írja. Mai olvasója meglepődik ezen a megfogalmazáson, ugyanis senki nem gondolkodik már „világtörténelemben”. A történelmi fejtegetés persze nem történelmi precizitású, inkább egy ideológiai konstrukció alapjainak megteremtése. A szerző kimutatja, hogy az elmúlt kétszáz évben a liberalizmus mellől valamennyi ideológiai ellenfele kidőlt. Ez történt a XIX. század elején legrégebbi történelmi ellenfelével, az abszolutizmussal, majd a XX. század első felében a fasizmussal és a bolsevizmussal, a XX. század végén pedig a marxizmussal. A liberalizmusnak az abszolutizmus feletti győzelme ugyanolyan széles körű össztársadalmi bizalmat eredményezett iránta, amilyet a liberalizmus a XX. század végén ismét kivívott magának. A XIX. században az emberek a szabadság, a jobb élet és a fejlődés letéteményesét látták benne.
Fukuyama nem helyezkedik bele abba a közismert diskurzusba, hogy pusztán csak a második világháború utáni világrend felbomlásáról lenne szó. Egy ilyen diskurzus ugyanis szerinte a szovjetológia hagyatéka, ő pedig kilép ebből a hagyományból. Szerinte nem a hidegháborús világrendnek van vége, hanem az emberiség ideológiai fejlődésének. Mindezzel nem azt mondja, hogy a történelem befejeződése után nem lehetséges semmilyen fejlődés, csupán azt, hogy már a XIX. század elején létrejött a szabadságnak az a világa, amely a liberális demokrácia előképének tekinthető.
A történelem mai vége tehát nem más, mint egy világtörténelmileg egyszer már lezajlott folyamat megismétlődése. „Úgy tűnik – írja a szerző –, a földkerekség jelenlegi állapota megerősíti, hogy 1806 óta a társadalmi-politikai szerveződés alapelvei nemigen fejlődtek tovább.” Például az európai ember már a XIX. század elején (a francia és az amerikai szabadságközpontú forradalmak következtében) eljut oda, hogy megszüntetheti az ember és ember között meglévő korábbi különbségeket, és ezáltal ki tud elégíteni korábban kielégíthetetlennek látszó emberi szükségleteket. Ez az új helyzet érinti az állam funkcióit, s érinti a politikusi szerepeket is: az „első” történelem vége után nem lesz szükség „nagy államférfiakra”, hiszen megszűnnek a nagy társadalmi konfliktusok.
Persze ellenérvek is felmerülnek Fukuyama koncepciójával szemben. Az egyik: „a történelem vége” (azazhogy minden ország egyszer csak befejezi „külön” történelmét) és a liberális demokrácia elmélete (mindenütt bekövetkezik a liberális értékek eszmei győzelme) vajon egyetemessé, mindenhol érvényesíthetővé tehető-e? A szerző szerint egy elmélet hatékonysága nem azon múlik, hogy a kitűzött célt hány ország valósítja meg. Kelet-Közép-Európa demokratizálásában az az elmélet győzött, amely a leginkább „alkalmas” volt a felmerülő korkérdések megválaszolására, és amely a legtöbbeket győzte meg arról, hogy ehhez csatlakozni érdemes. Míg az ellenlábas elméleteknél a megváltozott helyzetben „alkalmassági” problémák léptek fel. Azok az érvek például, hogy „hiányoznak a demokratizálás tudati előfeltételei” – amelyek akár egy-másfél évtizeddel korábban még „alkalmasak” voltak –, a 80-as évek végének új világpolitikai konstellációjában már túl sokakat idegenítettek el, így „alkalmatlanná” váltak a demokratizálódás cselekvési elméletének megalapozására.
Fukuyama tehát nemcsak egy világtörténelmi léptékű elmélet megfogalmazója, de a cselekvés teoretikusa is. 1989–90-ben pedig mindenki cselekedni akart. Ezért lett elmélete népszerű. Vezérfonal volt. Sikerrel kecsegtetett.
Írásának egy pontján Fukuyamánál előkerül konkrét nagyhatalmak példája is: Japán, Kína és a Szovjetunió. Mindhárom jelentős befolyású országról megállapítja: egyik sem tud hatékony eszmei-gondolati alternatívát állítani a liberális demokrácia univerzális normájával szemben. Kínáról például azt írja: ma már nem lép fel „a földkerekség liberalizmusellenes erőinek zászlóvivőjeként”. Nem azt mondja tehát, hogy akár Kína, akár a Szovjetunió maga is liberálissá válna, vagy hogy velük szemben ez elsődleges követelmény lenne. Ilyen átalakulás nem szükséges a liberális világforradalom győzelméhez. Csupán annyi kell, hogy „az államok feladják ideológiai igényeiket, miszerint az emberi társadalom fejlődésének más jellegű, magasabb rendű formáit képviselik”. Ezek a megállapítások az írás geopolitikai vetületeihez visznek el minket, s ráirányítják a figyelmünket arra, hogy a tanulmányban korántsem csak a történelem, hanem a geopolitika „felfüggesztéséről” való mondanivaló az érdekes. Mert amennyiben a nevezett országoknak nincs önálló ideológiai programjuk, és nem akarják eszméiket a korábbiakhoz hasonló nagyhatalmi ambíciókkal terjeszteni, akkor ezzel véget ér a nagyhatalmi versengésre épülő politika korszaka is. A liberális demokrácia egyetemességét, univerzalitását pedig éppen ez az új „geopolitikai szituáció” alapozza meg vagy teszi teljessé. Ettől kezdve ugyanis az országok nem elsősorban a külső kapcsolatokra, hanem rendszereik belső tökéletesítésére (intézményekre, államépítésre, alkotmányos teendőkre, emberi jogokra stb.) koncentrálhatnak, s ez a nemzetközi megosztottságtól mentes új horizont teremtheti meg a liberális értékeken nyugvó új világrend alapjait.
Természetesen a nemzetközi kapcsolatok nem iktatódnak ki végleg, csupán átalakulnak. Hiszen „a világ azon vidékein, amelyek elérkeztek a történelem végéhez, a nemzetközi kapcsolatokban fontosabb szerepet játszik a gazdaság, mint politika vagy a stratégia”. Mindez azonban nem automatikusan beálló állapot, hanem ismét csak egy tudati komponens eredménye: a szovjet elitek belátásáról és a demokrácia iránti elköteleződéséről van szó, semmiféle liberális világforradalom nem jöhet létre pusztán a legfejlettebb nyugati és az őket követni kívánó kelet-közép-európai elitek szövetségével. Ez a történetnek csak az egyik fele. Legalább ilyen fontos, hogyan viszonyulnak mindehhez a késő kommunista szovjet elitek. Fukuyama egyértelműen „bekalkulálja” tehát a korábban ellenérdekelt, de az 1980-as évek második felére megváltozó eliteket, amelyek – a gorbacsovi reformpolitikát támogatva – voltaképp eljutnak „a történelem vége” álláspont elfogadásához.
Ezzel a konklúzióval a szerző kulcsot ad a kezünkbe ahhoz is, hogy megértsük a mindenkori változások természetét. Mert ha az 1980-as évek végén több nagyhatalom megegyezése szükséges a korábbi status quo megváltoztatásához (esetünkben az egypólusú világrend kiépítéséhez), akkor később, a 2000-es évek második felében ugyanennek a nagyhatalmi szituációnak a szétesése okozza majd az addig töretlenül létező liberális világrend meggyengülését. A 25 évvel ezelőtti helyzet megváltozása annak tulajdonítható, hogy az orosz elitek immár felmondták a bizalmat a korábban általuk is jóváhagyott liberális világrend iránt. Mindez pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy kétségbeejtően egyoldalúan néztük az elmúlt 25 év folyamatait, s azokból lényegében kikapcsoltuk a nagyhatalmi, geopolitikai szempontokat. Voltaképpen ebben is Fukuyama forgatókönyvét követtük, hiszen ha csak a liberális demokrácia marad a terítéken, akkor ugyan mi szükség van nagyhatalmakra, így, többes számban? Akkor maga a liberális demokrácia a „nagyhatalom”, s a nemzetközi kapcsolatok helyét a belpolitikai intézményépítés és alkuk veszik át. Ám 2016 perspektívája azt mutatja, hogy nemcsak a történelem tért vissza, de annak ikertestvére, a nagyhatalmi politika is. Hiába gondoltuk azt, hogy az Amerika által védnökölt világrendszerben egyszerűen maga az egész politika megszűnik, azt nem kalkuláltuk bele, hogy a „hagyományos” politika megszűnésével egyúttal azok a bizalmi viszonyok is erodálódhatnak, amelyek ezt az egész 1990 utáni rendszert létrehozták.
Ha igaza van Fukuyamának, miszerint a liberális világforradalom nem kis részben az akkori szovjet elitek jóváhagyásán is múlott, akkor most nem nagyon van okunk csodálkozni azon, hogy az orosz elitek felmondták ezt a politikai szerződést. Amiből az is következik, hogy az egész világértelmezésünket újra kell gondolni, s abban ismét komolyan kell vennünk a nagyhatalmi összefüggéseket.
Akárhogyan is: Fukuyama 1989-es műve kulcs a ma megértéséhez is. Nem érdemes cinikusan legyinteni rá, sokkal inkább alkalmazni kell a tételeit, és akkor egészen jó mai válaszokat is kapunk.
A szerző politológus
