Korunk egyik legérdekesebb szakmai kihívása politológusnak, történésznek, hogy – a híres szlogennel szemben – visszatért a történelem. „A történelem vége” tétel Francis Fukuyamától származik, s valljuk be: ugyanazt tettük vele, mint Bibó István híres mondásával („demokratának lenni annyi, mint nem félni”); azaz csontig lecsupaszítottuk. De ahogy Bibó mondása mögött is egész gondolatrendszer rejlik, nincs ez másként Fukuyamával sem. Itt az ideje, hogy elővegyük, már csak azért is, mert tételei nem látszanak igazolódni. Viszont a nem igazolódó gondolatok sorsa nem az, hogy kidobjuk, hanem hogy újra elővegyük, elemezzük őket – és tanuljunk belőlük.
„A történelem vége” tétel mögött az 1980-as évek végén ott állt egy nagyon erős és általános társadalmi tapasztalat: a nemzetközi politikában egy győztes és egy vesztes maradt a porondon; az előbbi az Egyesült Államok és a Nyugat, az utóbbi pedig a Szovjetunió és birodalmának kapcsolt részei. E maguktól értetődőknek tűnő tények nélkül az elmélet egész biztosan nem vált volna olyan népszerűvé, amilyenné így vált. Az írás első szintjén tehát a két világrendszer végének bejelentése és egy új világrendszer „meghirdetése” áll. De a szerző nem csupán ezt a szélesebb társadalmi tapasztalatokkal megegyező változást szerette volna művében bejelenteni. Hiszen nemcsak azt mondja, hogy véget ért a két világrendszer szembenállására alapozódott hidegháborús korszak, hanem azt is, hogy véget ért a hidegháborús periódusnál jóval hosszabb múltra visszanyúló történelem. „Nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy a világtörténelemben valami alapvető változás zajlik” – írja. Mai olvasója meglepődik ezen a megfogalmazáson, ugyanis senki nem gondolkodik már „világtörténelemben”. A történelmi fejtegetés persze nem történelmi precizitású, inkább egy ideológiai konstrukció alapjainak megteremtése. A szerző kimutatja, hogy az elmúlt kétszáz évben a liberalizmus mellől valamennyi ideológiai ellenfele kidőlt. Ez történt a XIX. század elején legrégebbi történelmi ellenfelével, az abszolutizmussal, majd a XX. század első felében a fasizmussal és a bolsevizmussal, a XX. század végén pedig a marxizmussal. A liberalizmusnak az abszolutizmus feletti győzelme ugyanolyan széles körű össztársadalmi bizalmat eredményezett iránta, amilyet a liberalizmus a XX. század végén ismét kivívott magának. A XIX. században az emberek a szabadság, a jobb élet és a fejlődés letéteményesét látták benne.