Ezzel a mondattal állta utamat a biztonsági őr egy belvárosi bolt ajtajában, jó néhány perccel záróra előtt. Értetlenkedve mutattam a nyitvatartás-táblára, mire ő közölte: már zár a kassza. Hát köszönöm, ide se jövök többet – gondoltam, és kihasználva a kapitalizmus csekély számú előnyeinek egyikét, a konkurenciánál vásároltam.
Ugyanezt a mondatot hallottam már különféle hivatalokban is, az adóhatóságtól az okmányirodáig, hol sajnálkozó tekintettől kísérve, hol a bosszús türelmetlenség hangján. De tapasztalataim szerint ugyanígy működnek a telekomkartellek, a rezsiszolgáltatók és a nagy bankok is. Kis marketingcukormázzal bevonják ugyan a mondandójukat, de amint a saját szabályaikat kezdik érvényesíteni, meg sem lehet különböztetni őket a NAV-tól. Ha a kedves fogyasztó intézne valamit a pénzköltésen kívül, az már macera, felesleges gond. Sajnos nincs itt a kolléga, aki ezzel foglalkozik, jöjjön vissza holnap! A nagy részrendszerek, amelyek szorító ölelésében éljük életünket, mind-mind kikövetelik a saját szabályaik betartását, ám nagy ívben tesznek arra, amit cserébe ők vállaltak. Jegyeket, bérleteket kérek! – így a kalauz a vonaton. Én pedig a menetrend betartását kérem – válaszoltam időnként diákos flegmasággal, miután sokadszor késtem óráról, randevúról vagy munkából a tömegközlekedés valamelyik mamutszereplője miatt. Vagy egyszerűen csak fel voltam háborodva: nem elég, hogy a vonat egy gyengébb biciklista sebességével halad Piliscsaba és Budapest között, még negyven percet késik is hozzá. Az én időm senkinek sem drága, és hiába magyarázom, hogy lekésem a vizsgát, vagy nem érek be a munkahelyemre, a nagy részrendszereket nem hatja meg az ilyesmi. Menj az eggyel korábbi vonattal – javasolják ilyenkor néha maguk a kalauzok is.
Megint mi kerülünk a két részrendszer – mint üllő és kalapács – közé, és megint elvárják, hogy az ember a saját zsírjával kenje a nyikorgó fogaskerekeket. Van, hogy ez anyagi áldozatot jelent – lásd a Magyar Postát, ahol azt az alapvető feladatot, hogy egy küldeményt eljuttassanak valahová belátható időn belül, és lehetőleg egyben, komoly felárért végzik. Mások arra játszanak, ami a legértékesebb: az időnkre. Jöjjön vissza holnap, jöjjön korábban, induljon el egy órával hamarabb! – hangzik az adott részrendszer természetesnek tartott követelése. Ha én tartozom nekik – mondjuk pótdíjat kell fizetnem a metrón, mert nem működtek a jegyautomaták, és nem tudtam jegyet venni –, azt nagyon hamar be tudják hajtani. Ha fordítva áll a dolog, és nekem származik károm az ő hanyagságukból, vállvonogatás vagy hónapos huzavona következik.
Ezzel két óriási probléma van. Az egyik, hogy akikkel ilyenkor szembekerülünk – kalauztól az ügyintézőig – éppolyan kicsi fogaskerekek a gépezetben, mint mi magunk. A részrendszerek öklei ők, de bokszzsákok is egyben, amelyek minden fogyasztói panaszt felfognak, hogy a helyzetet létrehozó menedzsment nyugodtan markolhassa fel a prémiumot a hatékonyságnövelésért meg a költségcsökkentésért.
A másik, még nagyobb gond, hogy ilyenkor az ember onnan vesz el értékes időt, ahol úgy véli, tolerálják a dolgot. Ez még részrendszeren belül is igaz: a rigolyás főnök ukáza prioritást élvez a szelídebb vezető kérésével szemben, az emberséges tanár órájára tanul az ember kevesebbet, hogy meglegyen a kettese a katedra zsarnokánál is. És ami a legfontosabb: ott van a család és a baráti kör, amelyre emiatt jut kevesebb idő. Hogy az ember egy órával hamarabb ott legyen a pályaudvaron, a reptéren vagy a kormányablaknál. Kérdés, meddig vagyunk hajlandóak erre. Én már nem sokáig.
