Ezzel két óriási probléma van. Az egyik, hogy akikkel ilyenkor szembekerülünk – kalauztól az ügyintézőig – éppolyan kicsi fogaskerekek a gépezetben, mint mi magunk. A részrendszerek öklei ők, de bokszzsákok is egyben, amelyek minden fogyasztói panaszt felfognak, hogy a helyzetet létrehozó menedzsment nyugodtan markolhassa fel a prémiumot a hatékonyságnövelésért meg a költségcsökkentésért.
A másik, még nagyobb gond, hogy ilyenkor az ember onnan vesz el értékes időt, ahol úgy véli, tolerálják a dolgot. Ez még részrendszeren belül is igaz: a rigolyás főnök ukáza prioritást élvez a szelídebb vezető kérésével szemben, az emberséges tanár órájára tanul az ember kevesebbet, hogy meglegyen a kettese a katedra zsarnokánál is. És ami a legfontosabb: ott van a család és a baráti kör, amelyre emiatt jut kevesebb idő. Hogy az ember egy órával hamarabb ott legyen a pályaudvaron, a reptéren vagy a kormányablaknál. Kérdés, meddig vagyunk hajlandóak erre. Én már nem sokáig.
