Így lett futballünnep helyett mérhetetlen csalódásban részünk, amit csak tetőzött a csütörtöki televíziós élmény, a debreceni csapat fehéroroszországi vergődése. Itt győzni kellett volna (itthon 2-1-re kikaptunk), voltak is nagy fogadkozások, de úgy nehéz, ha az első valamirevaló gólhelyzetet a 84. percben sikerült csak összehozni. Addigra az egyáltalán nem világverő fehéroroszok már lőttek egy gólt nekünk, valamint túl voltak két kapufán. A leltár elkeserítő: négy magyar csapatból három az augusztust sem érte meg a nemzetközi porondon, és ugyan a Videoton továbbjutott egy nálánál értékesebb szerb klub ellen, de alighanem a következő forduló lesz számára is a végállomás.
Focis berkekben azt beszélik: a magyar bajnokság topcsapatainak (Fradi, Videoton) játékosai havi 15-20 ezer euró körül keresnek. Szerdán a Ferencváros pályára lépő tizennégy játékosa közül hét volt külföldi (tudom, Leandro már magyar állampolgár, de nem hazai nevelés). Ennyire jól állunk, hogy van havi 5-6 milliónk import-kutyaütőkre? Egy hazai átlag NB I-es csapatban is jut havonta 3-4 ezer euró egy játékosra, ez akár 1,2 millió forintos havi fizetést is jelent (egy forrásom úgy fogalmazott: a nemzeti bajnokságban havi félmillió alatt nem lehet keresni akkor sem, hogy csak kerettag vagy, de soha nem lépsz pályára). Tényleg tíz-tizenkétszer hasznosabb társadalmi szinten egy mezei NB I-es labdarúgó, mint egy havi kilencvenezer forintért robotoló bolti árufeltöltő? Ráadásul könnyen lehet, hogy az utóbbi fizet több adót – a játékosok általában a menedzserükön keresztül kapják a fizetést, és azoknak jellemzően hangzatos nevű offshore-paradicsomokban van bejegyezve a cégük.
