Persze ahogy több hozzászóló is megemlítette, egy huszonöt éves zenekar nem lehet annyira naiv, hogy ne tudja, mit jelent fellépni a szabadegyetemen. Emiatt is volt különös, hogy a Quimby kedden egy kissé ügyetlen közleményt adott ki. Ebben először azt hangsúlyozták, ők azért mentek, hogy erdélyi fiataloknak zenéljenek, a rendezvény politikai tartalmától elhatárolódnak. Később mégis úgy fogalmaztak: „beleléptünk a szarba, félreérthetővé váltunk, de az sem kizárt, hogy egyszerűen csőbe lettünk húzva.” Ki, miért és hogyan húzta őket csőbe? Vagy talán az lenne a csőbe húzás, hogy bár „a zenekar a kezdetektől mindig megőrizte a függetlenségét”, és a jövőben sem szeretnének semmilyen politikai képződmény szócsöve lenni, mégis ez történt? Szócsőbe húzták a Quimbyt? Ha igen, akkor viszont most fordított ez a cső: a tölcséren befelé ömlik a demagógia.
De ez a történet nemcsak róluk szól, hanem mindannyiunkról. Arról, hogy agyunk a politikai megosztottság mentén végérvényesen kettévált, és ezt már észre sem vesszük. Nem látunk tovább annál, ami még megmaradt. Kosztolányi Dezső írja az Édes Anna epilógusában az őt zsidóbérencnek, fehérterroristának vagy épp álszent katolikusnak bélyegző utcai leselkedőkről, hogy „az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni”.
Sajnos, úgy tűnik, kettőt már mi sem tudunk gondolni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!