Legalább a kormányzati tényezőkkel rossz viszonyt nem ápoló kiváló építészre, Zoboki Gáborra hallgattak volna odafent, aki lapunknak adott korábbi interjújában felhívta a figyelmet arra, hogy „felelős tervezőnek éreznie kell, hogy az általa megálmodott háznak hol lesz a helye a város szövetében ötven esztendő múlva. A negyednek rossz helyet találtak – ez volt a tragikai vétség az ötfelvonásos dráma első részében. […] Gigastruktúrát teremtenének egy pihenőpark közepébe. Nincs olyan formai eszköztár, amelynek felhasználásával a brutális méreteket el lehetne rejteni. A győztes piramis hatalmas motívum, Közép-Ázsia olajországaiban hiteles építmény, itt nem.” Figyelmen kívül hagyták az egyik legfontosabb szempontot is. Hogy tetszenek-e a megalomániás tervek a környéken lakóknak, netán a budapestieknek, az sajnos lényegtelen momentum maradt mindvégig. Nem tudni persze, hogy a nemrégiben megszületett, a fővárosiakat a tervekről faggató közvélemény-kutatás eredménye, amely szerint a megkérdezettek nyolcvanegy százaléka támogatta a Városliget megújítását, ám elutasította az építkezéseket, elér-e a döntéshozók íróasztalához. Eddigi tapasztalatainkat látva könnyen lehet, hogy nem.
A párbeszédképtelen államgépezet és a környezetvédő civilek szembenállása joggal juttathatja eszünkbe – noha a két ügy léptéke egészen más – a hajdani nagymarosi vízlépcső körül zajló komoly vitát. Mindkettő a hatalom számára fontos, akár erőszakkal befejezendő presztízsberuházás. Az ökológiai szempontokat most is ugyanúgy negligálja a legfelső akarat, szabad utat engedve a gigantomániás terveknek, az abszurd környezetrombolásnak. S végül ugyanúgy nem tanulnak a történelemből. Talán mert a történelem egyáltalán nem érdekli őket.
