Magántitkok és köztitkok

Megfigyelés alapos gyanúja esetén elvárható a nemzetbiztonsági vizsgálat.

Nem lennénk mostanában Gulyás Gergely helyében. Bár sokan Kövér László házelnökben vélik felfedezni a Fidesz lelkiismeretét, az utóbbi időben mintha a párt alelnöke vállalta volna magára ezt a szerepet. Előbb a Tóbiás József feleségéről és lányáról szóló 888.hu-cikktől határolódott el, majd a Spéder Zoltánról szóló TV2-riportról jelentette ki, hogy felfordul tőle a gyomra. Volner János bokros fotósorozatára ugyan csak annyit mondott az ATV-ben, hogy a magánélet belerángatását a politikába nem helyesli, de meglehet, hamarosan érkezik a következő eset, amikor kénytelen lesz újra felemelni a szavát.

Ha már a polgári politikára terelődött a szó, érdemes gyorsan leszögezni: ennek elsősorban a közügyek intézésében, a nyilvános megszólalásokban kellene tetten érhetőnek lennie. Következtetéseket levonhatunk a vagyonbevallásokból, és abból is, hogy az egyes vezetőknek mit látunk a magánéletéből, de mindezt érdemes a maga helyén kezelni. A vagyonosodással addig, amíg jogállami keretek közt, korrupciótól mentesen történik, nincs semmi gond, ahogy a polgári kormányzás megléte sem attól függ, Habony Árpád ibizai lokálokba szeret járni, vagy inkább az operába. Ha viszont a tanácsadó azt javasolja Kósa Lajosnak, hogy ne válaszoljon provokatív újságírói kérdésekre, ő pedig ezt megfogadja, akkor már nagyobb veszélyben láthatjuk a polgári értékeket.

Míg az angolszász közéleti kultúrában fontosnak tartják, hogy egy politikus a magánélete kapcsán is legyen elszámoltatható, addig a magyar társadalomban ez a szemlélet kevésbé gyökerezett meg. Pontosabban: mások magánélete fölött így is sokan szeretnek ítélkezni, de mivel tudják, hogy a magukéból is lehetne csemegézni, nem erőltetik ennek beemelését a nyilvánosságba. És ez így is van jól: számtalan oka lehet valakinek, hogy egyik vagy másik politikai oldalon szerepet vállaljon, és ezek adott esetben más szempontokat is felülírhatnak. A hét végi Pride kapcsán deviánsozó Jobbiknak épp úgy vannak meleg szavazói, mint a DK-nak idegenellenes követői. Az emberek nem úgy vegyészkedik össze a világnézetüket, ahogy azt egyes társadalommérnökök elképzelik. Ezért is lenne helyesebb azt szorgalmazni, hogy mindenki igyekezzen ritkábban ítélkezni, mint azt, hogy feleljünk meg a tömegmédia egyre szigorúbb, de valójában álszent erkölcsi elvárásainak.

Éppen ezért lényegtelen, mit keresett a Jobbik alelnöke a bokorban, a felesége és a jobbikos hölgyek magánélete pedig végképp nem tartozik a közre. Láthatjuk, a Ripost című bulvárlap, karöltve a 888.hu-val, a PestiSrácokkal és az Origóval mégis egyre lejjebb süllyed ezen a téren, már a vagyonmegosztásról elmélkedve. Annyit tehetünk, hogy G. Fodor Gábor mellett kiemeljük végre Ómolnár Miklós és György Bence főszerkesztők nevét is, mert az azért tényleg nem igazságos, hogy mindig minden G. Fodoron csattanjon.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a Tóbiás-esettel szemben itt nem önjáró újságírókat láthatunk: Volner János megleckéztetésének szándéka máshonnan eredhet. A fő kérdések tehát: mit keresett a fotós a bokorban, ki küldte őt, és honnan szerezték az információkat Volnerről? Valóban titkosszolgálati munkáról lenne szó, ahogy a jobbikos politikus gyanítja? Vagy csak egy belső ember súgott, aki összekapott a pártvezetéssel? Utóbbi lenne a szerencsésebb eset, annál ijesztőbb opció ugyanis kevés van, mint hogy a hatalom ellenzéki politikusokat nyomoztat le, a követésükre állít rá embereket. Itt már nem is csak Volnerről van szó: sérül a felesége, a családja, a politikus szerint pedig már nem közszereplő hölgyismerőseit hívogatják privát számaikon, hogy kielégítették-e őt a bokorban. Adódik a kérdés: vizsgálódik-e már a nemzetbiztonság? Megtehetnék, hiszen Volnerék korábban bejelentést is tettek a megfigyelés miatt. Ennek ellenére mintha nem kapkodnák magukat, ahogy más gyanús eseteknél sem: ugyanezeken a hasábokon hívtuk fel a figyelmet az Eötvös Károly Intézet feltételezett lehallgatására, amelyről továbbra sem tudhatunk semmi biztosat.

Ahogy Volner-ügyben is nyugtalanítóan keveset tudunk, és ez teszi az egészet annyira kiábrándítóvá. A közéletbe vetett bizalmat ugyanis nem az fogja erősíteni, ha megtudjuk, egyik-másik politikus kivel vonul félre, hanem az, ha a hasonló gyanús eseteknél fény derül a megfigyelő kilétére is. Ahogy Schiffer András írta: magánügy, ha valaki bokorba viszi a szeretőjét, de közügy, ha közpénzen luxusszállodába. S közügy az is, ha a hatalom az előbbire állít rá bárkit, paparazzót vagy titkosszolgát. Mert mi lesz a következő: míg az alelnökről a Ripostba mennek a fotók, addig a kis helyi vezetőt elég lesz zsarolni a képpel, és egy kis információcsepegtetésre rábírni? Sajnos ez az egész nagyon emlékeztet egy korábbi időszakra. Titkok pedig vannak bőven most is, csak nem mindegy, hogy egy képviselő magánéleti vagy a hatalom közérdekű titkairól van szó.