Putyin és Oroszország démonizálásának másik oka magában az euroatlanti világban, annak válságában keresendő. Az ellenségkép erősítése megszilárdíthatja az itt-ott lazuló transzatlanti kapcsolatokat, de sokak szerint Oroszországgal szemben könnyebben meghatározhatja önmagát az új identitását kereső Európa is. Ráadásul egyesek az Európai Unió brexit által még inkább fenyegető szétesését is az ellenségkép felfestésével állítanák meg. Ez a gondolkodás a legmarkánsabban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által képviselt atlanti irányvonal sajátja. Nem kell ahhoz az összeesküvés-elméletek rabjának lenni, hogy lássuk, Washingtonnak nem érdeke az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának közeledése, együttműködése, míg a megosztással kordában tarthatja a kontinentális Európa, mindenekelőtt Németország és Oroszország ambícióit.
Az atlanti és kontinentális logika közötti különbségeket különösen felerősíti a brexit, s ez a szembenállás világosan megmutatkozik Oroszország megítélésének kérdésében is. Jellemző, hogy az orosz veszély jegyében a NATO egységét demonstrálni hivatott nagyszabású lengyelországi hadgyakorlatról, az Anakonda 2016-ról a német külügyminiszter csendesen csak annyit jegyzett meg, hogy felesleges erőfitogtatás volt Oroszországgal szemben. Ugyanez a megosztottság látszik a szankciók tekintetében is. Míg Berlin, Párizs, Róma, Athén, Budapest és Pozsony csak húzódozva hosszabbította meg azokat, addig a britek, a lengyelek, a skandinávok, a balti államok lelkesen sorakoznak fel Washington mögé. Ez a törésvonal nem egy esetben országokon – a leglátványosabban ez talán Németország esetében látszik –, de akár pártokon belül (lásd Fidesz) is húzódik, s jótékonyt akadályt jelent abban, hogy Európa hosszú távon Oroszországgal szemben határozza meg magát.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!