Oroszország jelenti a legnagyobb fenyegetést az Egyesült Államok biztonságára – ezt még tavaly jelentette ki az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke. Joseph Dunford szavai rég letűnt időket idéznek, mint ahogy Vlagyimir Putyin helyett bármelyik szovjet vezető mondhatta volna, hogy a II. világháborúban aratott győzelem figyelmeztetés mindazok számára, akik próbára akarják tenni Moszkva állóképességét. S hogy e szavaknak a felek nyomatékot is adjanak, fegyverkezik mindkét oldal, csapatok sorakoznak fel az újra épülő vasfüggöny mindkét oldalán. E hangulatban aligha meglepő, hogy a NATO varsói csúcstalálkozóján döntés született a keleti szárny megerősítéséről, amelynek értelmében az észak-atlanti szövetség négy zászlóalja fog állomásozni rotációs rendszerben Lengyelországban és a balti államokban. Közben a NATO már tavaly elkezdte a világ bármely részén bevethető gyors reagálású egység felállítását, és Észtországtól Romániáig hat új támaszpontot is létesített. A hidegháború befejezése óta példátlan elrettentő jellegű katonai lépések mellett a Nyugat gazdasági téren is nyomás alá helyezte Oroszországot, s ennek jegyében néhány hete csendben, mindenféle nyilvános vita nélkül az Európai Unió is meghosszabbította a Moszkvával szemben az ukrán konfliktus kapcsán életbe léptetett szankciókat.
E kardcsörtetés közepette kevesen gondolkoznak el azon, vajon tényleg Oroszország-e az euroatlanti világ első számú ellensége. Tényleg fenyegeti Moszkva az Egyesült Államok és Európa biztonságát? A héják a Krím „hazatérítésére” hivatkoznak, amikor agresszorként festik le Putyin Oroszországát, amely szerintük attól sem riadna vissza, hogy bevonuljon a Baltikumba vagy lerohanja Lengyelországot. Tény, hogy az orosz haderő maximum hatvan óra alatt elfoglalhatná a balti államok fővárosait, de miért húzna ujjat a jóval erősebb NATO-val? Az orosz haderő legfeljebb aszimmetrikus válaszokra képes, a hibrid hadviseléssel azonban mindenki értésére adja, hogy a Nyugat átlépte a vörös vonalat. A NATO már az orosz határoknál van, s ezt Moszkva természetes módon veszélyként, nemzetbiztonsági kockázatként éli meg. Erről szól a Krím és az egész ukrán válság. Még pontosabban arról, hogy nemcsak az euroatlanti közösségnek, hanem Oroszországnak is vannak érdekei, s ezek adott esetben ütköznek. Már csak azért is, mert Moszkva szakított a kapcsolatok megóvásáért cserébe kompromisszumokra kész külpolitikával. Oroszországnak elege van a folyamatos kioktatásból, a másodhegedűs szerepéből. Egyenrangú partner kíván lenni, s immár nemcsak kér, hanem adott esetben erővel is érvényt szerez érdekeinek. Ezt nem akarja megérteni a Nyugat, amely sokszor még mindig azt hiszi, hogy a világ minden országát a saját képére formálhatja – pedig korántsem. A Nyugat és Moszkva közötti feszültség növekedésének ez a fő oka, Oroszország azonban ettől még nem ellenség, legfeljebb vetélytárs.
