Egy, az utóbbi évek társadalmi aktivizmusaiban és mozgalmaiban tevékenyen, kisebb-nagyobb sikerekkel részt vett barátom a következőképpen kommentálta Mendrey Lászlóval, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) vezetőjével készített, nemrég megjelent Magyar Idők-interjút: „Egy ilyen vezető semmit se szeretne csinálni, és lehetőleg azt is holnap.”
Az interjú részletes ismertetése helyett annyit bízvást megállapíthatunk, hogy Balog Zoltánnak egyetlen olyan stábtagja vagy munkatársa nem akad, aki elégedetlen lenne a PDSZ elnökével készített interjúval. Az indokolt és immáron egy laikus által is kívülről tudott kritikai pontok interjúbéli hangoztatását követően és egy olyan „oktatási” tavasz után, amilyen a 2016-os volt, egy kormánytisztviselőnek még kívánni is udvariatlanság lenne efféle sorokat: „Pukli István a Gandhi-féle erőszakmentes ellenállást jelölte meg eszközként. Egyikünk sem áll készen arra, és nem áll szándékunkban, hogy barikádokat építsünk és utcaköveket szedjünk fel.” Vagy: „A kormány részéről elindult némi, pozitívnak tekinthető irányváltás”, illetve: „a demonstrációkon viszonylag kevesen állnak ki az érdekeikért”. Pedig még az sem mondható el, hogy Mendrey különösebben nyomás alatt lett volna a kormánynál is kormányközelibb Magyar Idők részéről, a feltett kérdésekre kevésbé a pedagógusok, mint inkább a szerkesztőségi elképzelések szempontjából így is ideális válaszokat adott.
Ez nem is meglepő. Az elmúlt években – 2010 óta különösen – teljes tanácstalanság, stratégianélküliség, indok nélküli kompromisszumpolitika, saját árnyékuktól való megijedés jellemzi a pedagógus-szakszervezetek vezetőit. Hol az alacsony szervezettséggel, hol (amúgy okkal) a sztrájkjogban bekövetkezett változásokkal – tetszettek volna az új munka törvénykönyve elfogadásakor forradalmat csinálni –, hol a pedagógusok „félelmével” vagy passzivitásával magyarázták azt, hogy bár érdemi, rendszerszintű eredményeket elérni jelen tárgyalási móddal és nyomásgyakorlással nem tudnak, erősebb eszközökkel mégsem élnek. Hat év telt el úgy, hogy bár az oktatási intézményrendszer átalakítása napról napra az erőteljes szakszervezeti kritika ellenére haladt előre, azaz rendszerszintű átalakításokra nem rendszerszintű ellenállás érkezett, mely aztán a felálló oktatási rendszer napi válságaira is úgy reagált, mintha még az átalakítások tervezésénél állnánk. A szakszervezetek ilyen felfogású nyomásgyakorlása és politikai gondolkodása nem is eredményezhetett mást, mint az oktatási rendszer konzerválását, a szakszervezetek negligálását, a rendszerszintű anomáliák rögzítését, a kormányzat által kívánatosnak tartott szerepfelfogást.
Az évek során viszont nemcsak egyeztettek egymással a szakszervezetek, mármint a PDSZ elnöke a Pedagógusok Szakszervezetének elnökével (Galló Istvánné), de aki figyelte az egyes pedagógus-szakszervezetek napi és különböző távú taktikáját és stratégiáját, láthatta, hogy a felek között kimondatlanul is, de erőteljesen zajlik egy „ki az első számú és legitim szakszervezeti vezető?” harc. Ez az, amit az érintettek soha nem fognak elismerni egy interjúban, inkább közösen írnának egy cikket cáfolatképpen. Az elmúlt években gyakran fordult elő, hogy egymást nézték: ha az egyik leült a kormánnyal, a másik nyíltan vagy a sorok között „látszategyeztetésnek” tekintette az ülést. Ha az egyik felállt az asztaltól, a másik párbeszédet szorgalmazott a kormánnyal. Konkuráltak reakciókban, hírversenyben, kompromisszummentességben vagy tárgyalókészségben, a médiaszereplések számában – előzékenységből minderre csak utalunk, és a történteket nem illusztráljuk egy komplett többéves példatárral.
Leginkább a műsorszerkesztők jóindulatának tekinthetjük gyakori meghívásukat, hiszen jelentős erődemonstrációra nem törekvő szakszervezeti vezetők gyakori képernyőn szereplése nem jelent nyomást a kormányra. Ugyanakkor a szféra válságának és konkrét ügyei megjelenítésének még mindig alkalmas médiuma egy-egy Mendrey- vagy Gallóné-interjú. Hozzá kell tenni, hogy így is óriási különbség van az egészségügyi dolgozókat képviselő Cser Ágnes és az előbb említettek között.
Ennek a jellegtelen szakszervezeti, dolgozó-képviseleti stratégiának a „kockások”, a Tanítanék Mozgalom megjelenése és intézményesítése vetett végett. Fellépésükkel, sajátos eszközhasználatukkal, polgári engedetlenségbe hajló akcióikkal, a „végekről” (jelen esetben közvetlenül a tantermekből) való megérkezésükkel és a panaszok közvetlen megmutatásával kihívás elé állították a legitimációhiányban komfortosan működő pedagógus-szakszervezeteket. Hat év után nem az elismert, intézményes, képviseletre „szerződött” szakszervezetek, hanem egy nem választott, legitimitásában megkérdőjelezhető, Budapest-centrikus aktivizmus, majd mozgalom vette át a tulajdonképpeni érdekmegjelenítést, ami bizonyos értelemben megfosztotta legitimitásától az addigi szakszervezeti „aktivitást”.
Először a szakszervezetek ódzkodtak a radikális fellépéstől, a sztrájk lehetőségétől, de amikor már világossá vált, hogy nélkülük is lesz kockás inges kiállás és aktivitás, akkor az ügy mellé álltak. Óvatosan aktivizálódtak – hiszen ott volt a jogi környezet nehézsége mint „biztos” érv a passzivitásra, időhúzásra –, de a diskurzus sztrájkká szélesedett. A szakszervezetek és vezetőik nem maradhattak ki az aktivitásból, viszont az előzmények ismeretében a Tanítanék Mozgalom nélkül ez a tavasz nem így alakult volna.
A kérdés – mint számos 2010 utáni mozgalom és aktivitás után –: hogyan tovább? Szinte biztosra vehető, hogy a szakszervezeti vezető említett nyilatkozatában tett fenyegető kijelentése után („ősszel akár újabb sztrájk jöhet”) magától nem fog sztrájkot szervezni – noha a tavaszi tiltakozások hátterének meglehetősen csekély száma teljesült.
Az oktatás területén a tiltakozások dinamikáját nemcsak az intézményes szereplők, hanem leginkább a Tanítanék Mozgalom adhatja, mely lépéskényszerben van, lévén azok a változások, amelyekért tüntetésbe és radikálisabb cselekvésbe kezdett, még fennállnak. A következetesség azt diktálja, hogy eszközökben és dinamikában ne hátráljanak. A mozgalom egyik arca, Törley Katalin például így fogalmazott a napokban a Népszabadságnak: „Az, hogy a jól működő s az iskolákat fenntartani képes településektől is elveszik az intézményeket, az önkormányzatiság teljes megcsúfolása. Ezekre már nem lehet finom eszközökkel reagálni.” Olyan mondat ez, amilyet hiába is keresnénk a Mendrey Lászlóval készített kormánypárti lap interjújában. Gondolhatja azt is az olvasó, hogy előbbi csak Gallóné álláspontjára vár, utána alakítja ki, mit gondol saját jövőbeni cselekvéséről. Addig is döntse el az olvasó, melyik helyzetértékelésből fakadó retorika illeszkedik jobban a tavasszal történtekhez, ki jár el következetesen a (politikai) nyelv terén.
Vannak azonban bizonytalanságok is: képes lesz-e a mozgalom a szervezetépítésre? A tanévkezdésre vajon megfelelő módon készülnek-e fel? Ha ismét a régi struktúrában indul az év, az néhány pedagógust arra fog sarkallni, hogy aktív legyen. Fennáll a Tanítanék Mozgalom „szakszervezetizálódása”, azazhogy túlszervezi magát, döntéshozatala lelassul, az intézményesedéssel visszaesik reagálóképessége és annak gyorsasága is – nem beszélve a potenciális belső stratégiai különállásokról. Sok múlik a mozgalmon – múlna a szakszervezeteken is –, mivel olyan szektor mozdult meg, amelyről ilyesmit évekkel ezelőtt nem feltételeztünk volna. Nem kormánydöntésre szerveződtek, hanem a pedagógustársadalom és oktatási rendszer bajainak azonnali javítására.
Írásom célja nem a szakszervezetek és az új civil aktivitások szembeállítása volt, sem pedig az, hogy a lassan mozgó (és cselekvő) szakszervezetek vezetőinek képességét minősítsem. Ezt valószínűleg az egyes szakszervezeteken belül is érzékelik, és e sorok írójánál jobban látják a fenti sajátos stratégia (annak hiánya) következményeit, a 2010 után megváltozott politikai-jogi környezet sajátosságait, a cselekvésre vonatkozó korszellemet, az új vezetői-döntési képességek és egy hatékonyabb szakszervezeti stratégia szükségességét. Érzékelik, és mivel tagságukban van is irántuk még bizalom, minden bizonnyal a megoldást keresik. Ez az írás így csak egy kósza és sokadik, felhatalmazás nélküli figyelmeztetés volt arra nézve, hogy érzékeltessem: a tagságon belüli legitimitás soha nem keverendő össze a társadalmi elfogadottsággal. Mert utóbbi a tavaszi aktivitások ellenére sem jött meg, és egyszer a műsorszerkesztők türelme is elfogy. S akkor mi marad a szakszervezeti vezetőkből?
A szerző politikai elemző
