Emlékeznek még arra, amikor 2010-ben Magyarországon járt Sir Alex Ferguson, a Manchester United Bajnokok Ligája-győztes trénere, hogy előadást tartson a magyar szakembereknek? A honi trénerek közül senkinek nem volt kérdése az edzőfenoménhoz… Ugyanők küldték el az ifiből a most sikert sikerre halmozó Nagy Ádámot, mondván, nem lesz már belőle rendes focista.
De igazságtalanok lennénk, ha csak a trénereken vernénk el a port. Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik már sihederként képesek (voltak) a rendszeres bundázásra, akiket a játék nem, csak a pénz érdekel, akiknek a hazafiság, a testvériesség ismeretlen fogalom, ellentétben a tippmixszel. S emlékezzünk meg azokról is, akik konzervált dilettantizmusukkal, lustaságukkal, szerény képességeikkel, kevélységükkel, folyton letűnt korok sikereit felemlegetve kivívott jogaikkal bebetonozták a magyar focit a középszer alapjába. Talán még annál is lejjebb.
Paradox módon a mostani siker az ő alkalmatlanságuk bizonyítéka is: semmi keresnivalójuk a kispadokon, klubirodákban, öltözőkben, pályák környékén. A fényes siker, amit labdarúgóink és a stáb az Eb-n kivívott, tisztítótűzként kell hogy elsöpörje a (dicstelen) múltra hivatkozókat, az avíttság, a kivagyiság pénzéhes lovagjait. Mert ha nem következik be az öntisztulás, újra keserves évtizedek elé nézünk, és a most még csillogó szemű lurkók, akik Dzsudzsákok, Nagyok, Királyok akarnak lenni, újra elmaradoznak a sportág mellől. És akkor megint gyomorremegés nélkül nézhetjük a nagy világversenyeket.
