Rég nem éreztem olyan remegést a gyomromban, mint a múlt heti magyar–belga mérkőzés előtt. Ez nem meglepő, elvégre a magyar válogatott harminc éve nem jutott ki semmilyen világversenyre (húsz éve még az olimpiára sem). Bár a 4-0-s vereség miatt kicsit keserédes a szereplésünk, mégis inkább az említett gyomorremegésre hívnám fel a figyelmet. Pontosabban a remegés lehetőségére. Arra az érzésre, amitől gyermekkorom óta megfosztottak olyanok, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne a magyar labdarúgás környékén.
Az ifjúkorától Németországban pallérozódó, a modern futballkultúrát magába szívó Dárdai Pál, majd Bernd Storck és Andy Möller ugyanis bebizonyították: még a gyötrelmes magyar futballvalóságban szocializálódott labdarúgókkal is lehet eredményt elérni. Méghozzá viszonylag rövid idő alatt. Gondoljunk csak bele: az Eb-selejtező kezdetén még kikaptunk az északírektől (Pintér Attila „irányításával”), végül kis szerencsével direktben is kijuthattunk volna a franciaországi tornára. A pótselejtezőn viszont már simán búcsúztattuk a norvégokat – azt a Norvégiát, amely az utóbbi évtizedekben több kínos vereséget mért ránk.
A pótselejtező után is fejlődött a csapat: remizett a világklasszisok sorát felvonultató Horvátországgal és Elefántcsontparttal, az Európa-bajnokságon pedig a mérkőzéseket végig kontroll alatt tartva vette az akadályokat a nyolcaddöntőig. A sorozatterhelést és a fokozott koncentrációt játékosaink – sokan a magyar bajnokságból érkeztek az elitbe – már nem bírták nemzetközi tornarutin híján, ám egyértelműen kiderült: nem feltétlen csak bennük kell keresnünk a hibát, ha a magyar válogatott több évtizedes kudarctörténetét boncolgatjuk.
Minden személyeskedés nélkül leszögezhető: az Európa-bajnoki sikerrel beigazolódott az egy helyben toporgó, fejlődni képtelen – tisztelet a kivételnek –, belterjes magyar edzői kar és/vagy klubmenedzsmentek alkalmatlansága. Többen közülük minden változás ellenzői, egyben az állóvíz kizárólagos haszonélvezői. Egyesek még a mostani sikerből is hasznot húznak, és szemrebbenés nélkül „szakértenek” különböző médiumokban.
Emlékeznek még arra, amikor 2010-ben Magyarországon járt Sir Alex Ferguson, a Manchester United Bajnokok Ligája-győztes trénere, hogy előadást tartson a magyar szakembereknek? A honi trénerek közül senkinek nem volt kérdése az edzőfenoménhoz… Ugyanők küldték el az ifiből a most sikert sikerre halmozó Nagy Ádámot, mondván, nem lesz már belőle rendes focista.
De igazságtalanok lennénk, ha csak a trénereken vernénk el a port. Ne feledkezzünk meg azokról sem, akik már sihederként képesek (voltak) a rendszeres bundázásra, akiket a játék nem, csak a pénz érdekel, akiknek a hazafiság, a testvériesség ismeretlen fogalom, ellentétben a tippmixszel. S emlékezzünk meg azokról is, akik konzervált dilettantizmusukkal, lustaságukkal, szerény képességeikkel, kevélységükkel, folyton letűnt korok sikereit felemlegetve kivívott jogaikkal bebetonozták a magyar focit a középszer alapjába. Talán még annál is lejjebb.
Paradox módon a mostani siker az ő alkalmatlanságuk bizonyítéka is: semmi keresnivalójuk a kispadokon, klubirodákban, öltözőkben, pályák környékén. A fényes siker, amit labdarúgóink és a stáb az Eb-n kivívott, tisztítótűzként kell hogy elsöpörje a (dicstelen) múltra hivatkozókat, az avíttság, a kivagyiság pénzéhes lovagjait. Mert ha nem következik be az öntisztulás, újra keserves évtizedek elé nézünk, és a most még csillogó szemű lurkók, akik Dzsudzsákok, Nagyok, Királyok akarnak lenni, újra elmaradoznak a sportág mellől. És akkor megint gyomorremegés nélkül nézhetjük a nagy világversenyeket.
