Csapatfotózással búcsúzott az olimpia előtt a magyar kajak-kenu válogatott. A delegáció apraja-nagyja, versenyzőtől az edzőn át a gyúróig kievezett a szolnoki Holt-Tisza célvonalához, hogy a magyar média képviselői elkészíthessék fotóikat. A kép azonban nem lett teljes. Hiányzik róla egy arc, egy ember, aki ritkán, sőt sosincs középpontban, ha teheti, a hátát mutatja a nagyvilágnak, s ha szól – valójában sosem nyilatkozik –, szinte hasítják a levegőt a szavai. Sokan úgy hitték, hittük: az elmúlt években falakat emelt legjobb női kajakosunk, Kozák Danuta köré. Rióban kiderült, nem falat, emelvényt ácsolt neki, a háttérben meghúzódva szakértelemmel, figyelemmel, türelemmel, alázattal és szeretettel vezette csúcsra, segítette őt ahhoz, hogy öt olimpiai aranyérmével minden idők legeredményesebb magyar kajakosa lehessen.
Talán már ki is találták, Somogyi Béláról van szó, Kozák Danuta edzőjéről, párjáról, aki éveken át szemlélte az utat, amelyet előbb Fábiánné Rozsnyói Katalin, majd Csipes Ferenc mellett járt be a kiváló kajakos. Ez az út ugyan sikeres volt, Somogyi Béla mégis többet látott, érzett a versenyzőben. A 2012-es két aranyat hozó londoni olimpia után a páros az eddig megszokottól eltérően, a csoport- vagy műhelymunka íratlan szabályait sutba dobva közösen munkálkodott a sikereken, vállt vállnak vetve, közös erővel igyekezett újra felkapaszkodni a csúcsra.
A döntés nagy hullámokat vert. Volt, aki pénzéhesnek titulálta őket, hiszen úgy érezték, Kozákék így akarnak nagyobb szeletet kihasítani maguknak az állami támogatásokból, a világversenyek, így az olimpia után járó jutalmakból. Volt, aki féltette Danutát Somogyitól, akinek akkor még nem voltak edzői papírjai – mondván, csak rontani tud rajta, mert elődei olyan tökéletesre csiszolták tudását, hogy abból csak elvenni lehet.
Arra azonban senki nem számított, hogy a hit, a dac, a közös felelősség s az egymásért való küzdelem hegyeket mozgató erő, és egyszerre örülhetünk a világklasszis sportolónak és a nagy tudású, kivételes képességű edzőnek. Somogyi Béla komfortzónájából kilépve, a háttérben új módszereket felhasználva, önmagát tökéletesítve nyerte meg Rióban a saját olimpiáját, mint ahogy azt párja, Danuta tette a vízen.
A magyar sport másik nagyszerű edzője és menedzsere Somogyi Bélával ellentétben szereti a rivaldafényt, kamerák pásztázzák arcvonásait, mutatják gesztusait, miközben élete párja világcsúcsokat ér el a medencében. Hosszú Katinka férje, edzője, Shane Tusup kidüllesztett mellkasát döngetve ünnepel a parton, sosem rejti véka alá, hogy a csúcsok, az aranyak közös erőfeszítéseik eredménye, együtt alkottak világraszóló csodát. A két edző jelleme, gondolkodásmódja homlokegyenest ellenkező – a magyar és az amerikai mentalitás tökéletes megjelenítése –, de az út, amelyet bejárnak, nagyon is hasonlatos, megcáfol és sok mindent most már meg is kérdőjelez, amit eddig a katedrán oktattak a hagyományos magyar siker összetevőiről.
És ahogyan Kozákék, úgy Hosszú Katinkáék családi vállalkozása is dacból táplálkozik. Az immár háromszoros olimpiai bajnok úszónő korábbi edzője, Dave Salo a sikertelen londoni olimpia után elejtett egy pökhendi, bántó mondatot, amely szerint nem érti, mi a baj, hiszen Katinka bármikor nyithat Budapesten egy szépségszalont.
Mi kell tehát a sikerhez? Egy megsebzett női lélek, amelyből szédületes energiák szabadulnak fel? Egy férfi, aki képes uralni és megzabolázni ezeket az erőket? Az érzelmek, a hit, a közös felelősség és az egymásrautaltság, amelynek köszönhetően határokat lehet kitolni? Vagy pusztán csak tehetség és munka? Fel van adva a lecke a magyar edzőszakma képviselőinek.
