A szürke jó néhány árnyalata

A felújított Széll Kálmán tér legfőbb erénye, hogy a rajta áthaladók gyorsan távoznak

A Széna tér felé eső szakaszon még gyér a forgalom, de ha a Szilágyi Erzsébet fasor felé indulunk el, ott aztán nagyon egyedül érezzük magunkat a túlméretezett járdán. A zebrán átkelve viszszapillantunk. Széles, nagy forgalmú, szürke úttesteket látunk, amelyeket kiemelt földsáv választ el, benne fasorral és két oldalra világító – természetesen szürke – lámpaoszlopokkal.

Az úttest túlsó oldalára ugyanaz a látvány jellemző, mint amit elhagytunk. Hiszen eddig csak egy széles utcát láthattunk, amit a „tértől” szigorúan elválasztottak, ezért leszakadt. Továbbmenve az új épület hegyesszögű vége pengeként hasít a látványba. A hegyesszöget az építészek – nem csak a jó építészek –, amióta épületeket építenek, kerülik. Bántó a vele szemben álló embernek, mert szorongást vált ki belőle, a beszorultság érzetét kelti.

Átérve a Krisztina körút és a Várfok utca közti területre viszontlátjuk Makrisz Agamemnon hajdan a tér közepén állt – és ott még helyén lévő – alkotását. A toboz formájú szobor tüskés felülete inkább taszít, mint vonz – formája nem megállásra, hanem továbbhaladásra ösztönzött. Eredeti helyén a téré volt – látható volt mindenhonnan –, és nem a jelentéktelen méretű korábbi pihenőparké. A jó szobor és a jó épület ott jó, ahová tervezték, máshol, más környezetben akár kellemetlenné is válhat, mint ez a szobor az új helyén.

Itt találkozunk először a kettévágott gránátalmát idéző burkolattal. Kissé liláspiros színe lenne hivatva a szürke kosztüm piros sálját idézni, de ez valahogy nem sikerül. Sem a szürke, sem a piros nem az az árnyalat, amely kellemes lenne. A vöröses kavicsburkolat műanyag felülete sem szép látvány, takarítása nem könnyű feladat. Ugyancsak első találkozásunk a rögzített székekkel. Sajnos sok jót nem lehet leírni róluk, magyarázhatatlan és logikátlan, zűrös alkotások, színük a komor hangulathoz illő.

Továbbmegyünk a Várfok utcán a házak mellett. Nem hiszem, hogy a Csaba utca sétálóvá tett szakasza vonzó lenne, és ott-tartózkodásra ösztönözne. A Várfok utca sem töri meg a mindent elöntő szürke hangulatot. A felső szakaszán lévő látványos kis betonépületről kiderül, hogy egy felvonó felső állomása. Ez a térnek egy eldugott sarkából indul, és az utcának egy eldugott sarkába érkezik. Nem valószínű, hogy sokan felvonónak használnák – félő, hogy inkább a térről hiányzó mellékhelyiség pótlására.

Lebicegünk a tér szintjére. A szép kiképzésű, kétféle szürkéből készített lépcső pont olyan méretű, hogy egy fokra két lépés jut, ezért a lelépő lábunk mindig ugyanaz.

Leérve a tér szürke járószintjére a szökőkúttal találjuk magunkat szemközt. Ez nagyon változatos intenzitással fröcsköli a vizet, néha teljesen kifáradva pihenőt tart. Ekkor csak egy vizes folt jelzi az ottlétét. Vakokat eligazító szegből sem jutott köréje… Mi van akkor, ha esős időben olyan ember érkezik a térre, aki nem ismeri a helyszínt, és toronyiránt menve a szökőkút területére téved, amelynek a jelenlétét semmi sem jelzi, és éppen rövid szünetet tart a vízsugár, vagy a köde nem igazán észrevehető esőben? És a kút mint altestmosó ekkor működésbe lép… Talán azért alakították ki így, hogy az amúgy is komor térre valami vidámságot csempésszen? Hiszen a legszebb öröm a káröröm.

A Szilágyi Erzsébet fasor felé nézve új épületegyüttes látható, amelynek a vágóélét már az ellenkező irányból megcsodálhattunk. A két épületből álló együttes egyik tagja egyszerű tömegű, ék alakú, lejtős felületű. Zöldfelület és padok vannak rajta. Az új építészeti divat megtestesítője. (Hegyesszögű, szürke, és lejt.) Az együttes másik tagja, a nagyobb épület tömegében és minden részletében teljesen esetleges, éppúgy, mint a két épület egymáshoz való viszonya.

Visszafordulva a térre és elhagyva a sikátort meglepő látványban lesz részünk. Nagyon szép kőből készült, vízöblítéses padot láthatunk. Ez vajon azoknak a megsegítésére készült, akik nem érhették el a nem létező mellékhelyiséget?

A virágágyást szegélyező, kitűnő minőségű szürke beton itteni sarka körülbelül mellmagasságban egy fenyegetően kiálló hegyesszögű csúcsban ér véget. A tér szürke burkolata egyenes vonalakkal szabdalt. Ez nagyon jó megoldás, hiszen a tér felülete nem sík, és ezeknek a vonalaknak a mentén lehetett a burkolat lejtését észrevétlenül változtatni. A burkolatosztó csíkok közét néhol gránátalmára emlékeztető színes beton tölti ki. Van, ahol ebből elszáradt fák vagy a korábban látott, értelmetlen és kellemetlen rögzített székek állnak ki.

Ha alaposabban megnézzük a villamosmegálló kiképzését, megnyugodhatunk. Minden része a szürke valamelyik árnyalatában pompázik. Ha esik az eső, bever alája, ha nap süt, nem igazán véd, viszont az alakja változatos. Elegánsan karcsú, rozsdamentes acél oszlopai szépek.

A tér súlypontjában az új órával találjuk szembe magunkat. Ez látványos dombormű formájában idézi fel a régit. (Igaz, az időt nehezen megfejthetően mutatja.) Nem messzire ettől egy nagyon részletes adatokkal szolgáló, korrekt irányítótábla van.

A metróépítmény jobb lett az átalakítás után. (Bár még jobbat tettek volna, sőt az egyedüli igazán jó megoldás az lett volna, ha lebontják, hiszen nem a térre való, túl nagy oda.) A főhomlokzatán megjelenő szép betontérkép egy monopolhelyzetbe hozott üzletet takar, pedig ott a BKK információs és jegyárusító egységének lenne a helye! Az árusok kirekesztésével a terek ősi jellegét, szellemiségét, megállító szerepét teljesen degradálták, és közlekedési csomópont jellegét tették mindenekfelettivé. Így a tér már nem igazán városi tér.

Este teljesen más képet mutat a tér, mint nappal. Az autóutak erősebb világítással hangsúlyozzák, hogy ez a terület nem része a térnek. A tényleges teret a metró kivilágított csarnoka uralja. Este bontja ki igazi szépségét a szökőkút. Színes fényekkel megvilágított, változó erősségű vízsugarai tényleg lenyűgöző látványt nyújtanak. A megállók megvilágítása elegendő, de ennek az az eredménye, hogy a tér közepén, a sötétben alig van valaki, mindenki a megállókba húzódik.

A Széll Kálmán teret alaposan körüljártuk és szemügyre vettük. Megállapítható, hogy fizikai jellemzői változatlanok maradtak az átépítés után is, adottságai – térfalai, a környező épületek, a forgalom – pedig változatlanul ugyanolyan kedvezőtlenek, mint korábban voltak. Hatásuk az emberre eddig sem volt kellemes, csak ez legfeljebb nem igazán tudatosult, a megszokás elfedte a rossz érzést. A megszokás érzete viszont most szertefoszlott.

A tér meglehetősen barátságtalan lett: szocialista szürkeségét sikeresen felváltotta egy változatosabb és nyomasztóbb kapitalista szürkeség. Ha az volt a célja a tervezőnek, hogy az áthaladók minél gyorsabban távozzanak a térről, akkor jól oldotta meg a feladatát.

De mi lesz, ha kimegy a divatból a szürke szín és a hegyesszög? Ismét átépítik több mint egyéves munkával és tengernyi pénzből? Vagy várnunk kell a következő rendszerváltásig, hogy utána egy barátságos és funkciójában átgondolt tér legyen itt, megint más néven?

A szerző építész