A visegrádi együttműködés jövője

Térségünk szövetségi rendszere akár a nagyhatalmi szembenállás ellensúlyát is jelenthetné.

Az elmúlt bő fél évszázad során az Egyesült Államok bevonta szövetségi rendszerébe az Európai Uniót. Eközben minden békés ígérete és fogadkozása ellenére katonailag közelebb került egyik fő vetélytársa, Oroszország határaihoz, és azt immár jóval közelebbről tartja sakkban. Mindezt Oroszország sem nézi tétlenül. Így a két nagyhatalom között éleződik a feszültség, a két hatalmas katonai erő országok, népek sorsával játszik, mint valami rulettasztalnál (Szíria, Afganisztán, Ukrajna stb.), milliók lesznek áldozatokká és földönfutókká – Európa pedig mindennek tétlen szemlélője. Vagy ami ennél is rosszabb: nem törődve az elüldözött milliók beözönlésének hosszú távú következményével, egyes vezető politikusai a migránsokban csak az olcsó munkaerőt látják, és még hívják is őket

Magyarország már 1335-ben felismerte, hogy erősebb gazdasági hatalmak terjeszkedőszándékaival szemben a hasonló érdekű országok összefogásával és közös fellépéssel lehet védekezni. Egyazon cipőben járó uralkodók bölcs döntései eredményezték annak idején a visegrádi találkozót. Akkor Bécs árumegállító joga és vámpolitikája volt az összefogás katalizátora, majd évszázadokkal később gyakorlatilag ugyanezek az országok újra egymásra találtak. Pedig mekkora utat kellett megtenniük ehhez! A lengyelekkel nekünk, magyaroknak nem volt nehéz a szövetség, de gondoljunk csak a kisantantra vagy Trianonra Mégis képesek voltunk és vagyunk összefogni, mert közös érdekeink felismerése erősebbnek bizonyult ellentéteinknél.

Mi a közös bennünk ma? Itt élünk egy nyugati szövetség keleti védvonalán, az Egyesült Államok katonai szövetségének tagjaiként, és egyben az Európai Unió politikai-gazdasági közösségének részeként. Ezzel egyúttal egyértelműen jelezve is, hogy a nyugati civilizációhoz tartozunk – ez sosem volt, és nem is lesz kérdés. Ugyanakkor a keleti szomszédságban ott van Oroszország, amelynek növekvő katonai súlya közös emlékeket idéz fel a lengyelekben is, a magyarokban is, de kaptak ebből ’68-ban a csehek meg a szlovákok is ízelítőt A V4-ek tapasztalatból tudják, hogy nem szerencsés az orosz medve bajuszát húzogatni. Lehet, sőt érdemes jóban lenni vele, de szándékosan ingerelni, tűrőképességét próbára tenni – nem érdemes. NATO-hadgyakorlatokat tartani az orosz határ közelében, oroszellenes embargóhoz csatlakozni nyugati felszólításra saját érdekeinkkel ellentétesen, újra olcsó játékszerévé válni nagyhatalmak közötti játszmáknak – mindez nem célszerű, és ezt azoknak is fel kell ismerniük, akiknek még mindig túl fájó emlék, ami a szovjet időkben történt velünk. A Nyugathoz tartozni, de a Kelettel korrekt, tisztességes jószomszédi viszonyt ápolni: ez a visegrádi országok közös érdeke. Van, amelyikünk előbbre jár ebben, és van, ahol az őseink által vívott harcokat még nem oldotta békévé az emlékezés. Tudjuk, hogy idő kell hozzá. De az idő ezen a téren nekünk dolgozik.

Bővülhet-e a visegrádi együttműködés? Azt hiszem, igen. De nem csak a létszám kedvéért, bármilyen irányban, közös célok megnevezése nélkül. Természetesen ha például Ausztria számára ez a közösség egyszer vonzó lenne – ami egyelőre nem várható –, nyitva lehet hagyni az ajtót a tárgyalások előtt, de a bővítés alapvetően nem nyugat, hanem észak és dél felé lehetne sikeres és eredményes. Mert igazából ott élnek sorstársaink. A finnekkel, észtekkel, lettekkel, litvánokkal, valamint délebbre Romániával kibővülve ez lehetne az a régió az Európai Unióban, amely Oroszország közvetlen szomszédjaként a nagyhatalmak között az egymás elleni acsarkodást megakadályozhatná. A béke garanciája lenne ez az országcsoport, amelyet közös történelmi tapasztalatainknál fogva nem lehetne oroszellenes kalandokba belerángatni.

Ukrajna közelmúltja az intő példa, milyen súlyos hiba lenne bármelyik keleti EU-tagállam részéről, ha a szovjet uralom keserű emléke miatt most egy másik katonai-gazdasági nagyhatalom karjaiba szaladna, és oroszellenes retorikába kezdene. A finneknek ezt nem kell elmagyarázni. De talán még a balti államoknak sem. Ők se provokálják meggondolatlanul nagy szomszédjukat, már csak azért sem, mert jelentős orosz ajkú lakosságuk van. Románia pedig szintén Kelet és Nyugat határán fekszik. Nyelve a Nyugathoz köti, a szovjet időkből való emlékei hasonlóak a többi volt szocialista országéihoz, neki sem érdeke az oroszokkal való szembenállás vagy kereskedelmi tilalom.

És végül, de egyáltalán nem utolsósorban: ha a fenti elveket csak négy ország vallja, minden brüsszeli szavazáson kisebbségben maradhatunk. De ha Finnországtól a balti államokon, Lengyelországon, Csehországon, Szlovákián és Magyarországon át Romániáig egy kilenc tagállamot magában foglaló régió képviselne egy józan, a nagyhatalmi szembenállást féken tartó, gazdaságilag is valóban az EU érdekét képviselő politikát, súlyunk megnőne, nem lehetnénk nagyhatalmi játszmák áldozatai, s nemzeti, kereskedelmi és gazdasági érdekeinket is hatékonyabban képviselhetnénk. Külön-külön is, és együtt is, ami végső soron további két haszonnal járna: nagyobb esély lenne a békére, és az Európai Unió is megerősödne mint világpolitikai tényező. Mert most sajnos egyre kevésbé az.

A szerző nyugalmazott iskolaigazgató, korábban lelkész