A németországi willkommenskultur, a menekültek befogadásának kultúrája kapcsán valódi kultúrharc alakult ki. A vita lényegében arról szól, hogy épülhet-e egy társadalom tisztán keresztény elvek szerint.
Míg a magyar közélet bizonyos részeiben a menekültek akár mint veszélyes, „mérgező” elemek jelennek meg, Németországban a társadalom jelentős része és a politikai-kulturális elit túlnyomó többsége továbbra is támogatja a merkeli menekültpolitikát és a willkommenskultur lényegét, a befogadást. „Wir schaffen es”, azaz „megcsináljuk”. A merkeli menekültpolitika társadalmi támogatottságát nagyban magyarázza, hogy Németországban – főleg a nyugati tartományokban – a keresztény egyházak társadalmi tanításának továbbra is jelentős a hatása.
Akik Merkel menekültpolitikáját ellenzik, nem is akarják álláspontjukat a kereszténység mögé rejteni. Alexander Gauland, az Alternatíva Németországnak (AfD) párt alelnöke például nyíltan ki is mondta, hogy „mi nem keresztény, hanem német párt vagyunk”. Azaz nem a kereszténységet, hanem egy sokszor faji alapon megfogalmazott német tisztaságot akarják megvédeni. Nem véletlen, hogy az AfD azokon a keletnémet területeken a legnépszerűbb, ahol a keresztény egyházak tagsága a tíz százalékot is alig éri el. A keresztény egyházak, azaz a katolikusok és az evangélikusok ugyanis teljes mellszélességgel felsorakoztak a willkommenskultur gondolata, a nyitott, befogadó, barátságos Németország mellett.
Természetesen Angela Merkel elsősorban politikus, azaz a hatalom érdekli. Sikerült is önmaga körül egy olyan centrális erőteret kialakítania, amely jobbközép és balközép szavazókat egyaránt megszólít. Merkel nagyon figyel a német társadalomra, és a társadalmon belüli (változó) többségeknek megfelelően alakítja (változó) politikáját. A célja, hogy így tegye magát alternatíva nélkülivé, ami amúgy demokráciaelméleti szempontból felettébb problematikus. Amikor például 2011 tavaszán, a fukusimai katasztrófa után a német társadalomban óriási lett az atomellenes tábor, és több tízezren tüntettek a német városok utcáin az atomerőművek ellen, Merkel hirtelen berántotta azt a CDU-t az atomstop politikája mögé, amely párt addig az atomenergia legelkötelezettebb híve volt. Merkel ugyanis észlelte a német társadalom akkori akaratát, és ezzel ügyesen el is vette a legnagyobb ellenzéki párt, a Zöldek témáját.
Politikai szempontból hasonló okok állhattak a willkommenskultur meghirdetése mögött is. A német társadalom ugyanis – legalábbis tavaly ősszel mindenképp – nagy többségben a menekültek mellett állt, és az egész országban, de főleg a vallásosabb nyugatnémet területeken a kisiskolásoktól a nyugdíjasokig számosan vettek részt a menekültek fogadásában, elszállásolásában, táplálásában. A protestáns hátterű, vallásos Merkelnek nem lehetett nehéz beállnia e társadalmi többség mögé – még ha hatalomtechnikai szempontok (is) motiválhatták e kiállásában, mert a menekülttémával, mint egykoron az atomstoppal, a baloldali pártokat tudta balról előzni.
Németországban a willkommenskultur éppen azért tudott megfogalmazódni – és mind a mai napig a német társadalomnak legalább a fele egyet is ért vele –, mert a kereszténység hatása a közéletben továbbra is jelentős: a német alaptörvény Istenre utaló bevezető soraitól kezdve a katolikus és evangélikus egyházak mély társadalmi beágyazottságáig számos jele van ennek. A német keresztény egyházak viszont nem nemzeti alapon határozzák meg magukat, mondván: a kereszténység (különösen a katolicizmus, amely már a nevében is kifejezi igényét az egyetemességre) nem is lehet egyetlen nemzet vagy kultúra vallása. A német katolicizmust – amely ellen a porosz kultúrharc irányult a XIX. század végén – persze mindig is jellemezte egyfajta távolságtartás a nemzeti kérdésekben; a II. világháború után aztán az evangélikus egyház is – holott egykoron majdnem államvallási státust élvezett, azonosítva önmagát a németség egészével – szembefordult a nacionalizmussal.
Akik a menekültbarát álláspontot ma elutasítják Németországban, nem meglepő módon a keresztényellenes vagy legalábbis vallástalan táborból jönnek. A jobboldali populista és saját meghatározása szerint sem keresztény AfD, illetve a szintén vallástalan kommunisták (Die Linke) szavazói számára nem nehéz a menekültekben nem felebarátot, hanem eleve elutasítandó betolakodót látni. Ezzel gyakorlatilag maguk ismerik el, hogy a nemzeti bezárkózás politikája keresztény alapokról nem igazolható.
Lehet persze azt mondani – amint éppen az AfD teszi is –, hogy a kereszténység eleve naivitásra tanít, a jelenlegi dél-amerikai pápa nem ismeri az európai valóságot, nem azonosul kellőképpen az európai nemzetekkel, és egyetlen társadalmat sem lehet krisztusi elvek szerint felépíteni. Lehet tehát amellett érvelni – és számos tény akár meg is erősítene egy ilyen érvelést –, hogy a jórészt keresztény megalapozottságú willkommenskultur működésképtelen. Szép, de megvalósíthatatlan eszme, mert a kulturális különbségeket esetleg nem lehet áthidalni; és hát egy kerítés is mindig erősebb és biztosabb, mint a felebaráti szeretet.
Ezt mondja a budapesti kormány, és ezt mondja az AfD is. A német menekültellenes AfD azonban nem is nevezi önmagát és politikáját eközben kereszténynek. Ők nem a „keresztény Németországot” védik – mert az éppen a willkommenskultur mellett áll –, hanem „a német Németországot”.
A willkommenskultur kapcsán nemzeti és szociális alapon számos kritika fogalmazható meg – a német kommunisták egy része például szociális okokból szabna határt a menekültek beengedésének, és számos érvük megfontolandó –, de a kereszténységet felesleges menekültkritikára felhasználni. Ez esetben ugyanúgy konzekvensnek kell lenni, mint az AfD, amely a menekültek mellett magát a kereszténységet is bírálja.
A szerző jogász, újságíró
