Az ember és teljesítményei

A tévedéseknek sem belátása, sem korrigálása nem szégyen.

Nem hinném, hogy nagyot tévedek, ha azt állítom, az ország nagy része lélegzetét visszafojtva nézi a riói olimpia eseményeit, és szurkol ki-ki a saját vérmérséklete szerint. Már délután mindenki gondosan beállítja televízióján a köztévé sportcsatornáit, okostelefonján a legfontosabb linkeket, hogy élőben követhesse nyomon, honfitársaink miként teljesítenek az esztendő legnagyobb sporteseményén.

S mindegy, hogy az otthoni kanapén vagy a villamoson, esetleg az utcán sétálva követjük a küzdelem alakulását, a lényeg az, hogy érdemes: nagyon sok magyar nyújt olyan teljesítményt Rióban, amire nemcsak figyelnünk, sőt felfigyelnünk kell, hanem ünnepelnünk, büszkének lennünk rá. Olyan hősök születnek ezekben a napokban, akik példát nyújthatnak mindenki számára.

És nem is kell feltétlenül a dobogó tetején állniuk. Mert ki gondolta volna, hogy a 36 éves Ungvári Miklós, annyi nagy világverseny győztese, érmese a televízió kamerája előtt képes könnyeket ejteni, mert negyedik olimpiáján elveszítette a bronzmeccset. Ha valaki, ő mindenképpen követendő példa a jövő sportolói számára, akárcsak a 41 éves Imre Géza, aki pályafutása végéhez közeledve a tavalyi világbajnoki címét most megfejelte egy olimpiai ezüsttel. Bár csak egy tusra volt a csúcstól, ne az elveszített döntő legyen az, ami eszünkbe jut róla, hanem kitartása, szorgalma és a sportága iránti mérhetetlen tisztelet.

Aztán ott van a csibészes mosolyú, fiatal Kenderesi Tamás, aki nemcsak hogy meglepte a teljes úszóvilágot azzal, hogy kétszer is lehajrázta az immár 21-szeres olimpiai bajnokot, Michael Phelpst, hanem a 200 pillangó döntőjében élete legjobbját úszva nyert egy bronzot. Belopta magát a szívünkbe, ahogy egyszerre lazán és lelkesen nyilatkozott, nagy tisztelettel sportolótársai teljesítménye iránt. Megejtő volt, amikor az olimpiai döntő után, éppen csak kiszállva a medencéből, azonnal egyik kedvencét, a sajtburgert kereste, kérte. Aztán nem sokkal utána felállt példaképe mellé a dobogóra.

Jó, ha tudjuk, hogy egy olimpián mindig, minden körülmények között a pillanatnyi forma dönt. Borulhatnak a jóslatok és előrejelzések, az aktuális esélyesnél lehet jobb vagy még jobb. Egy biztos: nem kell azonnal temetni azt, akinek talán élete egyik legfontosabb napján „nem jött ki a lépés”, azaz nem tudta valamiért azt nyújtani, amiért éveken át szerettük, elismertük, ajnároztuk, ünnepeltük. Vannak pillanatok, amikor egy sportoló – legyen bármekkora világsztár – egyszerűen képtelen a legjobbat, a reméltet teljesíteni. Ilyenkor, ebben a helyzetben kell melléjük is odaállni, mert például Gyurta Dánielnek soha nem volt nagyobb szüksége arra, hogy erőt meríthessen az őt a sikerei csúcsán is körülvevő szeretetből. Amikor ítéletet készül valaki mondani, előtte azért jusson eszébe az, vajon ezeknek a sportembereknek hány és hány csodálatos percet köszönhetünk.

Ugyanakkor az elkövetett hibákból tanulni kell mindenkinek, legfőképpen azoknak, akik azt elkövetik. Akár a sportpályán, a medencében, a ringben, akár a sportvezetői székben vagy a kommentátori állásokban. A tévedéseknek sem belátása, sem korrigálása nem szégyen. Bevallom, Gyárfás Tamás úszóelnöktől rendkívüli emberi gesztus lett volna, ha felülemelkedve Hosszú Katinkáékkal folytatott vitáján, a Magyar Úszószövetség elnökeként legalább egyszer megpróbálkozik azzal, hogy valamelyik díjkiosztónál ő adja át az Iron „Arany” Lady érmét, és vállalja azt, hogy a világ szeme láttára gratulál neki a napokban – és az azt megelőző években – nyújtott teljesítményéért. Mert így csak azt látja mindenki, hogy a sportágért amúgy sokat tevő vezető úgy kerüli Katinkát, mint ördög a tömjént, ráadásul – minő pech – mindenki láthatta videón, amikor a nézőtéren mindössze egyvalaki nem tapsolt a 400 méteres vegyes úszásban világcsúccsal győztes sportolónak. A magyar úszóelnök a magyar győztesnek nem volt képes összeütni a tenyerét. Mert nem elég a győzelem után némi cinizmussal azt nyilatkozni, hogy ha kettejük haragszomrádja miatt ilyen eredményes Hosszú Katinka, akkor ezt ő vállalja. Talán nincs még késő ezen változtatnia, hiszen az Iron Lady még két számban biztosan medencébe veti magát. Ebből egyben – mindegy, melyikben – szinte biztos dobogóesélyes.

Ugyancsak megemlítendő a kommentátorok munkája. Csak sajnálni lehet azt, hogy Hajdú B. Istvánból és Horváth Mariannból csak egy van. Ők ugyanis a sportolókhoz, bajnokainkhoz, érmeseinkhez, helyezettjeinkhez méltóan végzik a dolgukat, eszükbe sem jut a világbajnoki csúcsot a világcsúccsal összekeverni, vagy a cselgáncsmérkőzésen a leszorítást felcserélni a fojtással.

Akárhogy folytatódik az olimpia, méltán bízhatunk abban, hogy a hajnalba nyúló órákig is érdemes nézni a riói közvetítéseket, mert kiemelkedő teljesítményükkel a magyar sportolók továbbra is megajándékozzák a nézőket.