Érzékeny építészek

Az emberhez méltó élet záloga a teremtett és az épített környezet szerves egysége.

Latinovits Zoltán valószínűleg ugyanolyan zseniális építész lett volna, mint amilyen színész volt. Érzékenysége és szenvedélyessége miatt is. Laikusként gondolom ezt, de laikusnak lenni jó, elegáns kívülállónak, aki csak úgy bámészkodhat, mintegy szemlélődve örülhet mások tehetségének. Onnan jutott ez eszembe, hogy az utóbbi időben örvendetesen elszaporodtak körülöttem az építészek – fiatalok, sejtelmesek és természethűek –, ami arra inspirál, hogy néha a hivatásukkal kapcsolatos kiadványokat lapozgassak.

Az egyik ilyen megunhatatlan darab Krizsán András könyve, a Balaton-felvidéki építészeti útmutató. Akad itt egy jó adag személyes érintettség is, lévén lakóhelyem a táj, amelyre a mű fókuszál. Ez a mostanában rendkívüli módon felkapott világ csodája, amelyről Eötvös Károlytól Hamvas Béláig oly érzékenyen írtak méltatói. Krizsán könyve is attól jó többek között, hogy a szakmai ismeretek mellett sugárzik belőle a szeretet. Jelszavai valának azontúl: harmónia, arányosság, lépték, forma, színek és szenvedély. A tájnak kétségkívül sok a rajongója, és még mázlista is a tetejébe. Mindenféle történelmi okok miatt ugyanis elfelejtették teljesen tönkretenni. És bár ma is történnek kísérletek komoly tájsebek előállítására, aligha akad még a hazában olyan hely – ekkora egybefüggő területen –, ahol a teremtett és az épített környezet ilyen szerves egységet alkotna.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy érintetlen reformkori tájról beszélünk. Itt is befigyel jó néhány vizuális szögesbomba a Kádár-kockától a „jó lesz ez még valamire” mentalitásnak köszönhető roncstelepkerteken át a sok pénzről és kevés ízlésről tanúskodó építményekig. De még mindig sokkal jobb a helyzet, mint máshol, egyelőre nincs pláza és aquapark, bár igény alighanem volna rá. És tegyük hozzá halkan, ám határozottan: akármi legyen is az üzenete, a kedvezőnek mondható állapotok nagyrészt azoknak az úgynevezett bebíróknak, városi értelmiségieknek, művészeknek köszönhetők, akik alázattal és érzékenyen alakították ki új életterüket. A tudást pedig maguknak kellett megszerezniük, mert már alig akadt olyan, aki át tudta volna adni.

Egy másik kötet is a kezembe került a minap, a címe Builders, azaz Építők. Ezt is órákig tudnám nézegetni, miként a Hello Wood építőtáborokban született munkákat is. Arról van szó röviden, hogy a világ minden tájáról összesereglett fiatal építészek újraértelmezték a gyászos emlékezetű építőtábor fogalmát, kétkezi munkával hoznak létre gyönyörű alkotásokat, és bátor lépést tettek a szociális érzékenységű építészet irányába. A tömeges szegénység véget érni nem akaró korában ez felettébb tiszteletreméltó, a megvalósult projektekből pedig üvölt a tehetség és a kreativitás. Ezt ugyan még nem mindenki ismerte fel első látásra, történt ugyanis, hogy az idei Balaton-felvidéki táborozás során egy ausztrál építészt a tapolcai Tesco parkolójából vittek el a rendőrök, mert menekültnek nézték, ami azért egy rendes saller az országimázsnak, de talán alakul majd ez is.

Na de mi is az a Hello Wood, azon kívül, hogy már a neve is szellemes? Egy budapesti designstúdió, nemzetközi alkotói és oktatási platform. 2010-ben indult építészeti táborként, és mára egy díjnyertes építészeti programmá nőtte ki magát, amelyre harminc ország negyven egyeteméről érkeznek évről évre a résztvevők. A létrehozott alkotásoknak két közös jellemzője van: többnyire fából készülnek, s nem hiányozhat belőlük a társadalmi szerepvállalás és a művészetek összefonódása. Azt demonstrálják, hogy az építészet nem állhat meg ott, hogy rajzolunk egy jót, felhúzzuk a falakat, és még tető is akad – de még ott sem, hogy szerencsés esetben mindez esztétikai élmény nyújt.

A szociálisan elkötelezett építészet nem ódzkodik a közösségi és társadalmi szerepvállalástól, és jól érzékelhetően másokat is erre buzdít. Engem – kissé talán váratlan képzettársítással élve – arra is emlékeztet, amikor a szekszárdi borászok visszaadták a kadarka becsületét. Nézi a laikus a megőrült városok égre törő, Isten hatalmát irigylő épületeit Kínától az Öböl-országokig, mellettük pedig a nyomornegyedeket, és arra gondol, hogy nyilván ez is teremtés, csak épp minek. Esetünkben viszont olyan szívet-lelket melengető gondolatokkal találkozunk, mint felelősségvállalás, viselkedésminták átadása, mi több, aktív gondolkodásformálás.

Így már mindjárt van értelme az egésznek, ahogy az úgynevezett elithez tartozásnak is. Mert valljuk be, ez a fogalom szintén devalválódott kissé, mint a kadarka Kádár alatt. Azt meg, hogy mit is jelent az, hogy elit, és mi a dolga, egy laza bokamozdulattal átpasszolnám most Bibó Istvánnak: „Ha eliten azokat értjük, akikben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak, szociális érzéken pedig a közösség élete és érdekei iránt való helyes érzéket, akkor alig kételkedhetünk abban, hogy az elit legfontosabb erénye valóban a szociális érzék.”