A keresztény egyház vezetői mára olyan politikailag semleges pozíciót vettek föl, mintha nekik kellene szégyenkezniük a Közel-Kelet mai állapotán, és mintha nem vennék észre, hogy az iszlám európai térhódítása az ő rovásukra is történik. A hívek és a nagypolitika intő figyelmeztetése helyett mosakodás zajlik, miközben Ferenc pápával az élen igyekeznek óvatosak maradni, nehogy az egyház a félelemkeltés egyik központjává váljon, holott a félelmet mások okozzák. A migránsválság a keresztény egyházat és a Vatikánt nyilvánvalóan szembesítésre, mérlegkészítésre kényszeríti, csakúgy a nagypolitikát, és egy ilyen feszült helyzetben könnyebben lelepleződnek azok, akik mellébeszélnek, bármilyen indokkal teszik is. Mindenesetre az, hogy egy pápa erélytelen vagy egy adott helyzet megítélésében téved, még nem a világ vége, történt már ilyen korábban is.
Elmondhatjuk, hogy egy-két kivételtől eltekintve Európa országai keresztény hátterűek és beágyazottságúak, hiszen a krisztusi életelveknek egy-másfél évezredes hagyománya van ebben a kultúrkörben. A kereszténység fokozatosan nyert teret, mire létrejött az úgynevezett keresztény Európa. Ez a vallás itt kibontakozhatott, intézményesülhetett és megerősödhetett. A kereszténység elterjedését sok ezer mártír halála alapozta meg, majd egyre szélesebb tömegek lelkét, képzetét ragadta meg, és az új vallás szellemi erejét mutatja, hogy még az itthon pogánynak elkönyvelt Koppány vezér is fölvette annak ortodox változatát. A katolikus egyháznak sokszor eretnek mozgalmakkal kellett megküzdenie, amelyek magukban hordozták az egyházszakadás lehetőségét. A fejlődés mégis töretlennek mondható a középkor végéig, amikor Luther Márton fellépésével bekövetkezik a nagy egyházszakadás. Luther a katolikus egyház visszásságaira hivatkozva (mint a valóban botrányos búcsúcédulák esete) hirdette meg tanait, valójában pedig az történt, hogy egy nemzeti vallást, egyházat hozott létre, kivonva Németországot a Vatikán és a pápa fennhatósága alól, de így tettek az angolok is. Ezzel viszont a keresztény világ univerzalizmusa formálisan felbomlott, és bekövetkeztek a vallásháborúk.
A katolikus egyház befolyása, tekintélye a következő évszázadok során tovább csökkent, de még így is iránymutató tudott maradni. A XVIII–XIX. században Európában divat lett a szekularizáció, az állam és az egyház szétválasztása, amely megint csak rontott az egyház helyzetén. A katolikus egyház elleni támadások egyre célzatosabbá és nyíltabbá váltak, és az újabb nagy kihívás, amellyel a kereszténységnek szembe kellett néznie, az ateizmus és a kommunizmus térhódítása volt. A Szovjetunióban és a szovjet típusú államokban mindenhol keresztényüldözések zajlottak, de miután a párt „megrendszabályozta” az egyházat, vezetőit pedig többnyire az állampárt szolgálatára kényszerítették, egyfajta kiegyezés történt. Ez igen kellemetlen fejezete a keresztény egyháznak, nem elfelejtve a kivételeket, akiket nem tudtak megtörni, mint az erdélyi Márton Áron. Az együttműködésért cserébe ezekben az országokban az egyház úgy-ahogy, de fennmaradhatott. A vasfüggönyön túl, nyugaton a katolikus egyház viszonylag egészségesebben vagy kevésbé akadályozottan tudott létezni, ott viszont az általános jólét kiváltotta hedonizmussal és kiábrándultsággal kellett szembenéznie az egyházi vezetésnek.
Bárhová is nézünk Európában, általában azt látjuk, hogy a templomok egyre üresebbek, a kereszténység vezetői alig tudnak vagy mernek megfogalmazni olyan programot, amely szélesebb tömegek egyetértését váltaná ki. Az argentin Ferenc pápa állandóan békességre és megértésre intő szavai süket fülekre találnak, hiszen a hívek éppen bátorító szavakra, nem pedig elkeseredésüket tovább mélyítő kioktatásra várnak. Az európai híveknek olyan erőszakos fenyegetésekkel kell szembenézniük, mint egy idegen és harcos kultúra térhódítása, amely egyre kevésbé válogat az eszközökben. Tapasztalható, hogy az iszlám híveinek hite nagyon erős, sokkal erősebb, mint az európaiak kereszténysége. Egy átlagos muszlim hívő számára a vallás és a papjaik iránymutatása megkérdőjelezhetetlen csakúgy, mint a világi külsőségek elutasítása. Emiatt az élethez és a halálhoz való viszonyuk is egészen más; sokkal önfeláldozóbb, mint a külsőségekre épülő, kényelmes életformáját védeni is alig próbáló nyugat-európai polgáré. Egy szinte fanatikus állásponttal szemben arról beszélni, hogy Európa vagy Németország keresztény és emberbaráti beállítottságú, vagy hogy Angela Merkel vallásos hátterű, teljesen félrevezető és másodlagos. Ha Európa ellen háború folyik, akkor a keresztény egyháznak nem lehet félrebeszélnie, hanem választania kell, ki mellé áll.
Az egyházi hierarchia alacsonyabb fokain álló papok már többször kinyilvánították véleményüket a muszlim beáramlással és térhódítással szemben, de nyilvánvalóan nehéz és nem akarnak szembemenni a Vatikán állásfoglalásaival. Ferenc pápa viszont szemmel láthatóan képtelen magáévá tenni az európai érdekeket, s hogy ennek vajon köze van-e nem európai származásához, nem tudjuk. Tőle még egyetlen olyan nyilatkozatot nem lehetett hallani, amely a migránsok erőszakoskodásait elítélte volna, olyat viszont többet is, amelyben védelmébe veszi őket: „Olyan Európáról álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény, hanem inkább egy meghívás nagyobb elköteleződésre az emberi méltóság iránt.” A jelenlegi pápa világpolgárként viselkedik, ami egy világvallás esetében nem meglepő. Adódik viszont egy súlyos kérdés: hol vannak azok az egyházi vezetők, akik hitet tesznek Európa és a keresztény kultúra bölcsőjének védelmében? Mint az előző pápa, XVI. Benedek, Joseph Ratzinger esete is mutatja, senki sem pótolhatatlan vagy lecserélhetetlen. Arra ugyan nincs garancia, hogy a német Ratzinger jobban megfelelt volna a történelmi egyház küldetésének megvédésében, mint a joviális és feltűnően engedékeny Ferenc nevű utódja, de mint európainak, meglehet, nagyobb lenne a felelősségérzete a kontinens és a veszélybe került európai kereszténység iránt.
A katolikus egyház számtalan történelmi trauma, társadalmi visszásság, nyílt és alattomos támadás következtében jutott el a mai legyengült állapotába, amelyből nehéz lesz kitörnie. Mégis jogos elvárásnak látszik, hogy egy ilyen kiélezett, bizonytalan európai politikai helyzetben, mint a mostani, terrortámadások idején a katolikus papságnak mint jó pásztoroknak, nem az áldozati bárány bőrébe bújt farkasokra kellene tekintettel lenniük, hanem a saját megrendült és fogyatkozó nyájukra. Az egyetemes emberiség jogaira való hivatkozás csak kifogás, amellyel a saját színvallásukat és a keresztény értékek védelmének nyílt vállalását odázzák el, az idegenellenesség bélyegétől tartva. Mert jelenleg a katolikus egyház legfőbb vezetői jobb híján védekeznek, elvégre nem hirdethetnek keresztes háborút a muszlim bevándorlók ellen, amit nem is vár el tőlük senki, de a védelemre való verbális képtelenség már nemcsak feltűnő, hanem egy kifejezetten rossz üzenet.
A szerző könyvtáros
