Szegény Ludmila, ez az egyszerű, alapjában véve nem rosszindulatú némber rettenetes hibát követett el. Ukrajnában történt az eset, mégis örök tanulságul szolgál nekünk, magyar tévénézőknek is. Érhette volna Ludmilát valami teljesen hétköznapi baleset: leléphetett volna az útra anélkül, hogy körülnézett volna, elmulaszthatta volna az éves szűrővizsgálatokat, vagy piszkálhatott volna vizes kézzel rosszul szigetelt elektromos háztartási eszközöket. De miért is ért volna véget Ludmila élete ilyen hétköznapi módon, amikor sokkal izgalmasabb meg ezerszer valószínűbb is, hogy egy ukrán háziasszonyt a temetőben éjnek idején fültövön vág egy kísértet?
Ludmilát azért érte utol a vég, mert mágiához folyamodott. El akarta átkozni a fia, Igor barátnőjét, mert a lány nem volt szimpatikus. Ludmilának több se kellett, vágtatott máris a temetőbe, ahol egy idegen sírjáról leemelt nemcsak egy nagy csomó földet, hanem a sírfeliratot is, ami elengedhetetlen kellék, ha valaki meg akarja átkozni a menyét. Ráadásul ez ma már telefonon is működik. Kár, hogy az ősi varázskönyveknek nincs receptjük arra az esetre, ha más veszi fel a megátkozandó személy telefonját, mondjuk az élettársa. Évek telnek el, mire szegény Igor szívrohamot kap vízszerelés közben. A kétségbeesett anya végre valódi szakemberhez fordul – egy boszorkányhoz. Kiderül, hogy elő kell csalogatnia a szellemet a sírból, ha meg akarja törni az átkot. A szellem meg is jelenik, de Ludmila hiába könyörög neki, hogy „oldják meg a problémát”. A sír lángra kap, a füst körülöleli Ludmilát, és – ennyi volt. Nem kellett volna ilyesmibe ártania magát, igaz?
Mindez nem valami alacsony költségvetésű horrorfilm forgatókönyve, hanem a Rejtélyes történetek egyik epizódja. Az ukrán sorozat a Life Networkön fut, amely egyébként egy életmódcsatorna, az azonos nevű hírportált is üzemeltető Origo Zrt. érdekeltsége. A kísértetjáráson meg sem lepődnénk, ha a sorozat nem dokureality volna, amit ugyan színészek játszanak el, de úgy van eladva, mint ami meg is történt. (Ebben a műfajban persze akadnak jóval színvonalasabb műsorok is.) A bonyodalmak értelmezésében egy nyakig hímzésekbe burkolt „kárpátaljai javasasszony” volt a néző segítségére, valamint egy „született boszorkány”, továbbá egy pszichiáter, aki kifejtette, hogy Ludmilát valójában a bűntudat ölte meg, bár arra nem tért ki, a kísértetnek itt mi is volt a dramaturgiai szerepe. A boszorkány felvilágosított minket, hogy „a halottakkal való munka nehéz”, itt sejthetően a gyászmunkára gondolt, és óva intette a nézőt, hogy ne hozzon el se földet, se semmi mást a sírokról. S főleg ne higgye, hogy büntetlenül próbálkozhat otthon mágiával. Ez kétségkívül megfontolásra érdemes tanács volt, parányi fény az obskúrus pillanatok közepette.
A cirill betűs internet mélyéről sikerült előhalásznom a sorozat orosz változatát is. Bár a nézettségről konkrét adataim nincsenek, úgy tűnik, tőlünk keletre ez egy kedvelt tévés műfaj. Legalább már kezdem érteni, mi inspirálhatja az új magyar „jobboldali” kereskedelmi média üdvöskéit, amikor a Ripost nevű bulvároldal arról cikkez, hogy rossz szellemek szállták meg az egyes villamost, vagy amikor az Andy Vajna-féle TV2 műsorában kifejtik, hogy Angela Merkel német kancellár egy világuralomra törő titkos rend képviselője.
A Rejtélyes történetek műsorvezetője a kísértethistória lezárásaképpen arra figyelmeztette a nézőt, ne avatkozzon felnőtt gyermekei életébe, tisztelje a döntéseiket. Amíg csak erre akarja rávenni őket, talán nem kell aggódnunk.
